Szeretetben meghalni.

2009 január 22. | Szerző: ETAMA |

 Mamának egy nagyon agresszív agydaganata volt, ami gyakorlatilag 3 hónap alatt megölte. A kórházban a diagnózis után széttárták a karjukat, hogy nincs mit tenni. Nem volt kemo, sugár. Haza küldték meghalni.

Az egyetlen szép az egészben, hogy Nagyapám haza is vitte. Még Anyunak sem engedte át a Mami ápolását.

Az utolsó éjszakán Papi érezte, hogy Mama nem lesz már vele sokáig. Hangosan hörögve szedte a levegőt, de úgy tűnt, hogy akkor megint tisztában volt vele: hol van, ki van mellette. Lassan kinyújtotta a bal kezét, megfogta a Papáét gyöngéden, szeretettel. Papi ült az ágya mellett, nem beszéltek semmit, csak fogták egymás kezét. Aztán hajnali fél négy körül Mama arca kisimult, nem hörgött már, hanem három apró légvétel után örökre elment. A Papi segítette át az én Mamámat a túlvilágra!

Én gyáva voltam ahhoz is, hogy sokszor lássam betegen. Nem bírtam. Ezért meg fogok fizetni így vagy úgy. Jó lenne nem félni a haláltól, az élet természetes velejárójaként kezelni. Úgy mint a Papa, aki  elkísérte Mamát ezen az úton. Nem dugta be a kórházba, nem menekült a felelőség elől, hanem hagyta méltósággal meghalni az otthonában. A kérdésem csak az Anyuhoz és magamhoz, hogy ő meg fogja e kapni ezt a sorstól. A békés, háborítatlan halált. Ez a sors leckéje, mert nem lehet midig hibázni.