Az előző folytatása

2009 augusztus 4. | Szerző: ETAMA |

 Nem kell már anya mellett apának is lennem, nem kell nekem irányítanom mindent.

Nehéz ellazulni, és azt mondani, hogy már mindenre ketten vagyunk.

Ám a férjem szemszögéből kicsit másképp festhet a dolog. Érzése szerint neki kell mindent megoldania, én csak leosztom a feladatokat… Mégis mindig nyűglődök, fáradt vagyok és elégedetlen.

Azt hiszem nem kellene versengnünk azon, hogy ki a fáradtabb és nyűgösebb, inkább feltöltődnünk kellene egymás társaságában. Többnyire ez megy is, de ezzel a lakásvásárlási és -felújítási mizériával léket kapott a hajónk. Számítottam rá, számítottunk rá, hogy nem lesz könnyű. De MOST nehéz, és nem látom a végét.

Aztán persze most is úgy van, hogy én munka helyett ezen elmélkedem, a férjem meg a kevés szabadsága terhére fuvarozza épp a lakásból a törmeléket. Ilyenkor érzem magam igazán rosszul, mert ejnye-bejnye ki is csinál nálunk mindent?! Megkövetem magam.

Szeretem a férjemet, igaz szerelemmel. Bennem ez az érzés nem múlik, csak túl természetesnek veszem ezt is, meg az ő szerelmét is. Valahogy éreztetnem kellene vele. Úgy, ahogy ő minden áldott nap teszi. Ez most a feladat, mert a veszítenivaló felbecsülhetetlenül értékes. “Friss szemmel” kell rá néznem, azért mert szeretem.