2010.02.08.

2010 február 8. | Szerző: ETAMA |

 Semmi különös. Osztunk, szorzunk, harcolunk, hogy kiérjen az orrunk a trutyiból. Mert nem könnyű ennyi kölcsönnel a nyakunkban. Eddig még mindig volt valahogy, remélem ez így is marad, illetve csak jobb lesz ezután.

Márciusban mehetünk vissza a fagyi csöppekért. Nem tudom kész vagyok e rá. Jó lenne egy kis kineziológus hókuszpók, de sajnálom rá a pénzt, próbálok saját magamon dolgozni. Ez nem könnyű 3 kudarc után, jól az orromra koppintott a sors. Az önbizalmamnak lőttek, így pedig nem lehet elindulni.

A munkámmal is tele a hócipőm, semmi kihívást nem érzek most benne, csak azt, hogy futom ugyanazokat a köröket. Az együttérzésem és az empátiám, meg a toleranciám is elkopott. Remélem csak átmenetileg, mert szociális munkában ez régen rossz.

Na, ez így összességében elég depisre sikerült, pedig nem érzem magam annak. Csak elértem egy útelágazáshoz, és nem tudom merre menjek tovább. Így csak állok, várok… Azért nem csak rajtam múlik az a tovább…