2010.08.01.

2010 augusztus 1. | Szerző: ETAMA |

 Nagyon hiányoztak már. Ez akkor tudatosult bennem, mikor este a kicsi aludni készült, és én felmásztam hozzá a galériás ágyra. Csak oda akartam bújni hozzá, érezni az illatát, úgy mint kisbabakorában. Már félig aludt is, de tartotta a kis hátát, hogy simogassam. Ahogy a kezem a bőréhez ért éreztem, ahogy energia áramlik belém. Nem akartam vámpírkodni, ezért az összes szeretetemet igyekeztem a ujjbegyembe koncentrálni, hogy ne csak kapjak, adjak is. Hihetetlen nyugalom szállt meg ebben az áramlásban, jó volt.

Amúgy nem tudom mi van velem, de a fenti hasonló pillanatokon kívül nem vagyok jól. Vergődöm, mint egy partra vetett hal, és nem értem magam.

Valami hihetetlen felületes síkon szántok. Csak a külsőségek foglalnak le, a minap például egész nap az foglalkoztatott, hogy minek kentem be a körmeimet sárga lakkal, mikor nem is tetszik. Meg aztán be is korlátozta a reggili öltözködést, mert ehhez nem vehettem rózsaszínű trikót. Fusztrált a lábujjaim látványa, alig vártam, hogy haza érjek és lemossam az egész förmedvényt.

Máskor hosszan fárasztom a kolléganőt értekezésemmel a szemceruzákról. Végül megkérdezi, hogy minek az nekem, mikor nem is festem magam. Mondom neki, hogy eddig csak bulira használtam, de ezután ki fogom húzni a szemeimet reggelente, mert öregszem. Elkerekedett szemmel néz rám, aztán legyint, menjek a fenébe az öregedésemmel, mikor a múltkor is tanuló bérletet akartak adni a buszon. 🙂

Jellemző a következő történet is. Péntek. Ketten szöszölünk a kolléganővel az irodában, nem túl nagy lelkesedéssel, hiszen péntek van már. Épp egy iratot iktatok, mikor beviharzik a főnök, a nagy. Becipel egy idős hölgyet, később kiderül, hogy festőnő. Megmutatja az irodát neki -fogalamam sincs miért-, aztán valósággal kicibál bennünket az irodából, hogy menjünk velük kávézni. Az invitálás kellemes is lehetne, ha én dönthetném el, hogy megyek e. De nem. Itt az invitálás parancsot jelent, megadóan zárom az iroda ajtaját.