2010.08.23.

2010 augusztus 23. | Szerző: ETAMA |

Úgy vagyok, hogy amikor végre alkalmam van írni, akkor nem jut eszembe semmi.Akkor pedig nem marad más, mint a tények. Mi történt az elmúlt napokban? (A fiaim ilyenkor kapásból azt vágják rá, hogy SEMMI. Szóval semmi, kicsit bővebben lentebb.)

Voltunk két szabadtéri koncerten, vendégek voltak nálunk, Anyuéknál bográcsoztunk, meg bulizni is elmentem a barátnőmmel. Mindez a hét második felére esett, így elég sűrű volt a hosszú hétvége.

 

A koncert műfaját szokom még, mert valahogy ez kimaradt az életemből eddig. Sajnálom, de így alakult. Azért még semmi nincs veszve, legalább van mit pótolni. A férjem nagyon menő a témában, sokkal több együttest ismer nálam, így apránként vezetget ez ügyben . Jellemző rá, hogy sosem ront ajtóstól a házba, tehát amikor megtudta, hogy jön a Pál utcai fiúk, meg a Kiscsillag, akkor elővette az idevágó cédéit, és diszkréten ezt hallgattuk az autóban. Én meg nem is tudtam, hogy mi megy, mondtam, hogy ez, meg az a szám tetszik, mi ez. Ő meg nagy vigyorogva közölte, hogy ez bizony Pál utcai fiúk, meg Kiscsillag, amit én amúgy addig csípőből elutasítottam. Nem tudnám megmondani miért. Talán mert ezeket a zenekarokat illett ismerni boldogult fiatalabb koromban, én meg azért sem. Rosszul voltam az alteros dolgoktól, ami ma már retro. J (Egyébként hasonló módszerrel szerettette meg velem a Qimbit, mostanában a kedvencem.)

Azért mókás volt látni, hogy a magam korabeliek hogy őrjöngtek egy-egy számnál. Azt meg külön jó volt látni, hogy milyen jól megfér egymással egy ilyen koncerten minden korosztály és mindenféle náció. A zene közel hozza az embereket egymáshoz. A zene egy csoda, na!

A férjem bement a tömegbe a fényképezővel, mi a kisebb csemetével kicsit távolabbról élvezkedtünk. Nem bírok hangfallal szemben lenni, mert bár rossz a hallásom, valami hihetetlen módon tudnak fájni az erős hangok.  A férjem ki-kijött hozzánk a tömegből, zavarta, hogy külön vagyunk. Mondtam neki, hogy miattam ne aggódjon, mert –a látszattal ellentétben- élvezem a dolgot, skubizom a sokféle embert, közben hallgatom a zenét.

 

Vendéglátás és bográcsozás jó volt, nagyon nem tudok mit írni róla.

 

Nna a buli. Nem volt betervezve, sőt mi több, kifejezetten megbeszéltük a barátnőmmel, hogy most kihagyjuk mindenféle piszkos anyagiak miatt. Aztán felhívott pénteken délután 5-kor, hogy „lécci, lécci!”. Mondtam neki, hogy kizárt dolog, hogy én bulis állapotba hozom magam néhány óra alatt úgy, hogy az allergiám tetőzött, és én úgy takarítottam, hogy az orromba papír zsebkendőt tömtem, hogy ne folyjék folyamatosan. A szemem könnyezett, és olyan tüsszögési rohamaim voltak, hogy elfáradtam tőle. Végül megboltoltuk, hogy akkor szombaton megyünk. Próbáltam ráhangolódni a dologra, nem ment könnyen. Talán mert a múltkor nagyon jó volt, utána meg nagyon rosszak a hétköznapok. Úgy kikattant valami bennem minden ok nélkül.

A férjem nem örült dolgok alakulásának, főleg amikor kiderült, hogy a kicsi is elpályázik az egyik kis barátjához aludni. Ő nem élvezi az egyedüllétet kicsit sem.

Így a vonaton a szorongás mellé, hogy nem érem el a csatlakozást, a bűntudat is mellém szegődött úti társnak, mert milyen feleség már az ilyen, aki otthon hagyja a férjét, míg ő bulizik.

A csatlakozást elértem, aztán néhány korty rumos kóla után leráztam a bűntudatot is magamról iziben. Gyakorlatilag 11-től hajnali 4-ig táncoltunk majdnem folyamatosan, a pisi szüneteket, meg az ivást nem számítva. Elszívtam két cigit is, mert ha züllés van, akkor legyen rendesen az.

A sminkemre most is nagyon ügyeltem, főleg mert olyan nagyon jól sikerült. Nem volt szemdörzsölés, mert fél üveg szemcseppet csöpögtettem bele az allergia miatt, az orromat meg bekentem azzal a mütyivel, ami nem engedi, hogy a pollenek bejussanak a nyálkahártyán keresztül. Így felvértezve elég jól elvoltam.

Farmert húztam, amihez a magas talpú szandimat vettem fel, felülre meg egy fekete, nyakba akasztós topot viseltem. Így a hátam szabadon volt, látszott a lapockámon a tetkó, ami ilyenkor nagggyon vagány. Az már kevésbé, hogy minden második csajnak van ugyanott valami. Sajnos nem írhatom ki, hogy nekem már 2000 óta van, és akkor még nem volt igazán divat, sőt inkább rebellisnek számított.

Nem aludtam a barátnőmnél buli után, az első vonattal indultam haza. Úgy éreztem nem bírom tovább a férjem nélkül. Írtam neki egy sms-t, hogy megyek. Meg bőgtem egy kicsit, mert ittasan mindig azt csinálom. (Még jó, hogy senki nem látott, mert tényleg nem tudtam volna elmondani, hogy minek rongálom a sminkem. J)

Tényleg nem számítottam rá, hogy felhív hajnali fél ötkor, de hívott. Azt mondta kijön elém. Próbáltam lebeszélni, de iszonyatosan jól esett, hogy ilyen. Leszálltam a vonatról, ő meg állt a peronon. Az utolsó erőmmel gyatrán futottam felé, de elég nyomi lehettem, ahogy lengettem a karjaimat, mint egy sérült gólya a szárnyát. A viszontlátás öröme után belenyafogtam a fülébe, hogy éhes vagyok. A piacra vitt lángosozni, és hagyta, hogy fokhagymásat egyek, mert úgyis rumszagú voltam, szóval mindegy volt már.

Otthon maga volt a paradicsom kilépni a szandálból, a lábam úgy fájt, hogy nem tudom elmesélni. Nem véletlenül landolt keményen a vétkes lábbeli a sarokban. Majd bocsánatot kérek tőle pár nap múlva.

Amikor ágyba kerültem úgy reggel 7 óra felé, örömmel nyugtáztam, hogy az a valami visszakattant bennem. Nem félek a hétköznapoktól sem. J