2010.11.23.

2010 november 23. | Szerző: ETAMA |

Jó régen jártam már erre, így azt sem tudom hol kezdjem… Az új, frenetikus sikerű extrán csokis sütimmel, a hétvégi bulival, a szabival? 

Inkább mesélek egyet. Arról, hogy mindig van remény.

Ahányszor a férjemre nézek, minden alkalommal eszembe jut, hogy milyen szerencsés vagyok is én. Szoktam neki mondani, de nem akarja elhinni, hogy én tényleg így gondolom.

Emlékszem arra a január elejei napra 2007-ben. Olyan hihetetlenül elegem volt már minden pasiból. A hátamon állt fel a szőr a lezajlott szilvesztertől is. A barátnőm mindent megtett, hogy jól érezzem magam a buliban, de elég nehéz volt nézegetni, hogy az aktuális pasim a feleségét ölelgeti. Ők mindketten dolgoztak azon a bulin, én kikapcsolódni mentem (volna).

Ez az egész csak arra volt jó, hogy rájöjjek mit nem akarok többet. Nem akartam több kigyúrt, kopasz, izomagyat, nulla érzékenységgel, feleséggel stb… Nem akartam több bulit sem, ahol szabad prédának kell éreznem magam. Nem akartam többet felesleges harmadik sem lenni a barátnőm, meg a pasija mellett.

Könyököltem otthon a nagy ágyamon, a két fiam meg ott szuszogott mellettem, valami filmet néztek. Azt hiszem ott, abban a percben engedtem el a görcsös akarást, hogy igazi kapcsolatom legyen. Arra gondoltam, hogy olyan úgysincs, aki engem úgy tud szeretni, ahogyan jó nekem, meg a fiaimat is el tudja fogadni. Kizárt dolog. Ettől valahogy hihetetlenül megkönnyebbültem. Azt terveztem, hogy felnevelem a fiúkat egyedül, aztán majd keresek párt. Nem leszek még öreg akkor sem.

Néztem a gyerekeket, és azt éreztem, hogy ők az igazi szövetségeseim, ők a mindenség. Az ép eszemet mindig miattuk tudtam megőrizni, nélkülük már rég nem lennék. Dolgom van velük, hosszú még az út, miért is ne lehetne ez az egyetlen célom.

Ilyenek jártak az eszemben, miközben egy papírra felvéstem, hogy milyennek kellene lennie a nagy Ő-nek. Leírtam, hogy szeressen engem NAGYON.

Legyen okosabb nálam, élvezzük egymás társaságát nagyon. Hasonló legyen az érdeklődésünk, a gondolkodásunk.

Szeresse a fiaimat, de fogadja el, hogy van apjuk, aki foglalkozik velük. 

Legyen nagyon férfias, de ugyanakkor nagyon gyengéd. Nő lehessek mellette, néha akár hisztis picsa is, ő csak mosolyogjon rajta az egyes pont miatt.

Szeressem az emberillatát, nyugtasson meg, ha beletemetem az arcom a vállába, vagy az otthagyott pólójába.

Legyen ő Ő.

Végül elolvastam a leírtakat, és jót nevetve saját butaságomon összegyűrve a szemétbe hajítottam…

2007.01.31-én találkoztam Vele. Azzal az emberrel, akit “összeírtam” magamnak. Tényleg egyezik minden pont. 🙂

Az sem ront az egészen, hogy ma megműtötték a labát, és én azért vagyok itthon, hogy átsegítsem az első napokon, mert nem nagyon állhat lábra. Nos… nagyon rossz beteg. Már vagy négyszer ugrasztott fel a gép mellől valamivel, mert nem nagyon állhatja, hogy most nem vele törődöm. Nem baj, mert fordított esetben ő is ezt tenné. A lényeg, hogy VAN és velem.

Mindig van remény.