2011.01.05.

2011 február 5. | Szerző: ETAMA |

A csütörtök volt az egyik legjobb, egyben a legsz.rabb napom is a héten. Ez így elég ellentmondásos, de azért lehetséges.

A munkahelyem hangulata jelen pillanatban vetekszik egy hullaházéval, de még annál is rosszabb, ha van történés, mert az a szolgálatunkra nézve mostanában soha nem hoz jót. Írhatnék róla, de minek, mikor magam is olyan nagyon unom.

Találtam egy új álláslehetőséget, február 15-éig lehet pályázni. Azt hiszem be fogom adni, bár megfogadtam, hogy csöbörből vödörbe nem megyek. Mindegy, legfeljebb gyakorlom kicsit az állásinterjút, jól jöhet az még. Meghallgatom mit ajánlanak, ők meg engem, aztán meglátjuk.

Szóval csütörtökön tetőzött a b.szakodás a vezetés részéről a munkában, aztán az egyik ügyfél is kiakasztott, úgyhogy délben elbújtam a kisebb ügyfélfogadóban, és telesírtam a telefont a férjemnek.

Szörnyű bűntudat mardosott vele kapcsolatban amúgy is, mert délelőtt elkezdte intézni a lombikot, de amikor hívott nem voltam túlzottan barátságos, mivel épp az idegeimet cincálták.

Nos ez is. Nyár elejére terveztük az újabb -remélem sikeres uccsó’- lombikot, de egy másik intézményben. Leszögezem a BMC egy nagyon korrekt, nagyon franya hely, de én már attól kiakadok, ha eszembe jut. Nem tudok benne hinni, hogy ott nekem sikerülhet, ráadásul annyi sikertelenség ért már ott, hogy teljesen megsemmisülök, amint a kapun belépek. Váltani kell, ez nem vitás.

A szegedi Kaáli mellett döntöttünk, de azt hallottuk, hogy sok a várakozás, ezért időben el akarjuk kezdeni. A férjem egyik ismerőse oda járt néhány éve, és az első alkalommal sikerült nekik, ma már kb. 2 éves a kisfiuk. Megadták a telefonszámot, és Dr. Zádorit ajánlották.

A férjem felhívta csütörtökön megbeszéltek ezer dolgot, de a doki kérte, hogy 15-16 óra között én is hívjam fel, mert velem is beszélni akar. Teljesen begőzöltem, mert ügyfeleknek nagy ügyintéző vagyok, de a magam dolgait elég sután tudom intézni, főleg ezt.

Pontban 15 órakor megint bújócskát játszottam a munkahelyen, és hívtam a doktort. Először nem sikerült. Ettől teljesen megnyugodtam, hogy nem is fog. Negyed órával később magabiztosan csörgettem megint, és… felvette. Olyan normális hangja volt, hogy lassan megnyugodtam. Kérdezgetett egy csomót, azt is, hogy miért akarunk intézményt váltani. Korrekten elmondtam, hogy csak magam miatt, vázoltam a fentieket. Abszolút megértette.

Végül megkérdeztem, hogyha minden eredmény frissben meglesz, akkor kb. mikorra várható a kezdés. Erre azt mondta, hogyha ezt két héttel ezelőtt kérdeztem volna, akkor szeptembert mondott volna, de most úgy néz ki, hogy annyian visszamondták, meg tartalék helyek is maradtak, úgyhogy akár már tavasz elején is beleférhetek. Huhh!

Szóval most az van, hogy szerzünk egy csomó beutalót, aztán elkezdjük gyűjtögetni a papírokat, mert a régiek már nem jók. Aztán…. nem tudom.

Ezért is ódzkodom a munkahelyváltástól, de közben meg tarthatatlannak érzem a helyzetet. Sokkal szívesebben mennék innen gyedre. 🙂

Most úgy vagyok vele, hogy teszem, amit az adott pillanatban érzek, nem agyalom túl az egészet. Lombikra is akkor fog sor kerülni, amikor a sors zöld utat ad. Többet nem fogom megerőszakolni a történéseket, halad az, ahogyan kell, én csak belesimulok, haladok vele.

Attől lett nagyon szép a csütörtök, hogy megint foglalkozni kezdtünk a babázással. Pár hónapja nem voltam még biztos benne, hogy lesz még erőnk rá valaha is. Talán most…, talán mégis… A bizakodás úgy bomlik ki bennem, mint egy bimbózó virág. Vannak még vonzatai -anyagi- a dolognak, de hiszem, hogy kinyílik az az ajtó is, mikor itt lesz az idő. Addig várok, és hívom Őt. Néha azt érzem, hogy kiválasztott már minket, ezért indulnak a fogaskerekek. Lassan, de biztosan. Én türelmesen várok.