2011.02.21.

2011 február 21. | Szerző: ETAMA |

Megint elrohangált a (múlt) hét gyorsan, nem jutottam a gép elé sajnos. Sok a munka, otthon is van mindig tennivaló.

Sikerült a könyvtárba eljutni végre, megcsíptem Soma: Ébresztő 2. című könyvét. Olvasgatom, közben vizsgálgatom saját magam. Mindig érdekes a saját belső világunkba tett utazás. Meg félelmetes is… Azt hiszem az elmúlt napok nekem arról szóltak, hogy megfogalmaztam magamban a legbelső félelmeimet. Van belőlük bőven.

A Sors meg olyan, hogy ebben a belső munkában úgy segít, hogy sorra olyan dolgokat hozott elém, amik nem is engedték, hogy visszagyömöszöljem a tudatalattim alá azt, amit nagy munkával előpiszkáltam onnan.

Lássuk. Kényszeresség. A szakirodalom szerint a kényszeres cselekvéseinkkel saját bizonytalanságunkat nyomjuk el, valószínűleg az ősbizalom sérült boldogult csecsemőkorunkban. Na igen. Az nálam sem normális, hogy nem tudok úgy elmenni tárgyak mellett, hogy ne igazítsam meg őket úgy, ahogyan állniuk kell. Tovább megyek, nem bírok úgy lefeküdni este, hogyha –mondjuk- a függöny nincs összehúzva, eligazgatva.

Aztán a takarítás…, nem múlhat el úgy hét, hogy az ne legyen meg. Totál idegbeteg vagyok, ha takarítás után valaki azonnal használja a fürdőszobát, stb…

A férjem terápiás jelleggel nem a helyére teszi a tárgyakat, széthúzva hagyja a függönyöket, takarítás után azonnal borotválkozni indul a fürdőbe. Ezt mondjuk tízből hétszer magamra erőltetetten jól viselem, aztán az első adandó pillanatban megigazítom, összehúzom, újra csinálom, de háromszor kiakadok, és tele lesz a hócipője mindenkinek velem.

Ezek szerint anyám jól elszúrt valamit velem. És akkor most mi legyen?

Soma szerint a legnagyobb feladat a jelenben élni. Úgy, hogy az ember nem a múlton és nem is a jövőn rágódik, hanem teljesen átadja magát a pillanatnak. Ez csak könnyűnek hangzik, de egyáltalán nem az. Próbálkozok. Próbálom úgy látni a széthagyott tárgyakat, hogy jól vannak úgy, vállat vonva elmenni a széthúzott függöny mellett, én magam használni a frissen suvickolt fürdőszobát.

Más. Mindenki tudja, hogy mennyire szeretnék még egy gyermeket. Ez nem mindig volt így, az első próbálkozásainkat valami hihetetlen hisztériával éltem meg, csodálkozom rajta, hogy a férjem nem hagyott el közben, mert szörnyű voltam. Tiltakozott minden sejtem, de nem tudtam megfogalmazni, hogy mi ellen és miért. A tudatommal akartam, a tudatalattim viszont lázadt.

Voltam kineziológusnál, valamivel jobb lett, de továbbra sem sikerült. A legutóbbi alkalommal megint voltam oldatni, sikerült is teherbe esni, csak aztán mégsem maradt velünk az első gyermekünk. Már nem kutatom miért, elfogadtam, hogy így kellett lennie.

Most megint jó alaposan magamba néztem, mert ki ismerne jobban, mint én saját magamat. Arra jutottam, hogy attól félek olyan nagyon, hogy egyedül maradok megint.

Az első házasságomban magamnak szültem mindkét gyermekemet. A vágy a gyermek iránt erősebb volt, mint a félelmem, hiszen még nem is tudatosult, hogy félek. Ott volt ugyan bennem, hogy rossz anya nélkül felnőni, mindenféle anyai kötődés nélkül, és csak egy idealizált anyaképet dédelgetni, de erősített az, hogy én majd másképpen csinálom. Tényleg máshogyan csináltam, de egyedül, és mikor elváltam, minőségileg ugyanott tartottam: egyedül neveltem a fiúkat.

Én teljesen lezártam magamban a reprodukciós vágyakat, ez testileg is kiteljesedett azzal, hogy beteg lettem, emiatt kivették mindkét petevezetőmet, és a petefészkeim háromnegyedét is.

A Sors úgy rendelte, hogy találkozzak a másik felemmel, akinek minden vágya egy gyermek. Én pedig küzdök saját démonaimmal, de úgy érzem nyerni fogok.

Tudom mitől rettegek. Félek attól, hogy megszületik egy gyermek, és apa nélkül kell felnőnie –mint ahogyan nekem anya nélkül, a fiaimnak meg apa nélkül-. Mert meghal, mert beteg lesz. Eddig nem akartam erre gondolni, de rájöttem, hogy azzal blokkolom magam, ha nem fogalmazom meg a félelmeimet. Ezért a hétvégén frontális támadást indítottam a férjem ellen. Elkezdett ömleni belőlem az aggódás, hogy mennyire nem vigyáz magára, és tenni kell valamit. Nem is értette az egészet, hogy most mi bajom lett egyszerre. Még nem is magyaráztam el neki, mert magam sem láttam az összefüggéseket.

Dolgozok magamon. Megpróbálok az adott pillanatban élni, úgyhogy most felhívom a férjemet, hogy halljam a hangját. J