2011.03.02.

2011 március 2. | Szerző: ETAMA |

Azt nem mondhatnám, hogy jól kezdődik, sőt.

Kicsi fiam beteg lett, kedd hajnalban felébresztett, hogy nagyon rosszul érzi magát. Nagyon mély álomból keltem, gyakorlatilag azt sem tudtam hol vagyok és ki vagyok. Intettem neki, hogy menjünk a fürdőszobába, hogy megbeszéljük mi van. Amíg kiértem a meghatározott helyre, addig összeszedtem magam annyira, hogy egyáltalán alapvető dolgokkal tisztában legyek (milyen nap van, hány óra, ki vagyok én a kiskorúnak, stb…). Aztán lázat mértünk, lázcsillapító után kutattam.

Reggel, miután elrendeztem a kiskorúm sorsát, a kórházba mentünk, hogy elkezdjük összeszedni a lombikhoz szükséges friss eredményeket. Az egy külön posztot megérdemelne, hogy mit stresszeltem ezen már hétvége óta. Mindenesetre legyen elég annyi, hogy egy kósza mondat olyan dolgokat hívott elő bennem, hogy gyakorlatilag visszaestem a három évvel ezelőtti szintemre. Legalábbis lombikkal kapcsolatosan. Olyan csalódott voltam magamban, hogy fájdalom.

Hétfőn addig rágódtam magamban, hogy valamelyest visszanyertem a lelki egyensúlyom. Azért írom, hogy valamelyest, ugyanis a kórházban mindent a férjemnek kellett intézni, mert teljesen leblokkoltam. Álltam a szakrendelő ajtaja előtt, és közöltem a férjemmel, hogy én azt sem tudom miért vagyok itt, ne menjen el a saját dolga -andrológia- után, mert én nem tudom mit mondjak. A férjem azt mondta, hogy ne nagyon mondjak ilyeneket idegen embereknek, mert tovább irányítanak a pszichiátriára. Valószínűleg viccnek szánta, de mert nem nevettem, így inkább maradt. Miután ő elmondta az asszisztensnek, hogy mi járatban vagyunk, és látta, hogy magam is meg tudom várni a beutalókat a vérvételhez, el mert menni a saját dolga után. Később találkoztunk a labor előtt, ő már túl volt egy “mintavételen”, úgyhogy próbált felvidítani azzal, hogy elmesélte miféle “szakirodalom” volt segítségnek. Már kicsit nevetni is tudtam.

Délután gyermekorvos, aztán az este nagy része lázméréssel telt, mert a gyerek láza alattomosan kúszott felfelé. 22 óra körül már vizes ruhát tekergettünk a végtagjaira, mert nem mertem több gyógyszert adni. Ez segített, úgyhogy beköltöztettem a kicsit matracon a mi szobánkba, hogy éjjel is tudjam nézni a hőjét.

Reggelre jobban lett, most a hőemelkedés és a láztalan állapot között ingázik, de ezt már nem nyomom le gyógyszerrel, égjenek a kis rohadék vírusok kifelé belőle.

Most épp alszik, de a délelőtt egy részét azzal töltöttük, hogy bemásztam mellé a takaró alá, és beszélgettünk. Előszedtem neki a nagy bőröndöt, amiben a kis fogaik, a cumijuk, az első hajtincsük, a pozitív tehességi teszt, meg a babanaplók vannak. Betettük az uccsó’ kiesett tejfogat, amitől hétfőn szabadult meg.

Olyan jó volt ez a szimbiózis, hogy azt sem érdekel, ha így borítékolva van a betegség nekem is.

Közben az ex férjem is felidegesített a gyerektartással kapcsolatosan, mert megint hozta a formáját. Olyan rohadt alattomosan intézi a dolgait, amilyen ő maga is. Szívem szerint sokkal jobban kiosztottam volna a telefonban, de féltem, hogy a fiam meghallja, azt meg nem akartam. Előttük soha nem mondok rosszat az apjukra.

Rögtön utána hívtam a férjemet, akire ráöntöttem az összes lenyelt fusztrációmat, persze nem neki címezve, úgyhogy értette mi van. Neki fejtegettem, hogy velem nem érdemes genyázni, mert nem ejtettek a fejemre, és azért sem hagyom magam. Szóval okozni fogok még meglepetést az exnek úgy, ahogy a házasságunk végén is csak egy bizonyos pontig voltam kompromisszumra kész, utána már átmentem anyatigrisbe. Lehet próbálkozni tökfej!

Nna! Ez lesz a március?! Nemááán’!