2011.03.29.

2011 március 29. | Szerző: ETAMA |

Csak mondom, hogy senki ne várjon most tőlem semmi épületeset.

A szívem viszont kicsit könnyebb, mert lement a konferencia, minden év mumusa. Az előadásomat becsülettel megtartottam, elláttam a moderátori tevékenyéget. Kész, vége, minden jó, ha a vége jó. 

Persze nem volt ilyen egyszerű a dolog, mert reggel a főnök morgott, majd üvöltözött, én meg vissza, úgyhogy nem kezdődött túl jól. Aztán mindenki lenyugodott, ment minden a maga útján. Abban meg megint megerősödtem, hogyha igazam van, akkor nem szabad hagynom magam, ki kell állnom magamért.

Elfáradtam. Tegnap este éjfél előtt még az előadásomat mondtam hangosan a konyhában, gondolom a fiúk marha boldogok voltak, de nem szóltak, csak csukott ajtók mögött megpróbáltak elaludni. Előtte nap a férjem szórakozott a prezentációval hajnalig, hogy kicsi-gügye Etamának csak klikkelgetni kelljen. Képzeljétek! Az előadás szövegébe kiemelve írkálta be, hogy klikk 1, klikk 2 stb… Aztán tegnap este be kellett azt is mutatnom, hogy tudok egyszerre olvasni, meg klikkelgetni. Elképzelhető, hogy mennyire bízik a számítógépes tudásomban. Jóvan’, neki van informatikus végzettsége is, így könnyű!

Végre itthon! A lábamat felraktam, mert úgy érzem magam az egész napi állásban, rajtra kész, kényelmetlen ülésben, mint egy megfáradt takarítónő. A férjem szerint még visszerem is lett. Hah, de vicces!

Azért megjutalmaztam magam, mert olyan esdeklően néztem, hogy a gyerek nekem adta a fél zacskó chipsét, amit én elvből nem veszek (csak ritkán), de kifejezetten kedvelem, ha nekem vesz valaki, vagy a gyerekek hoznak haza valamelyik nagyitól. 🙂 Én sem vagyok tökéletes.