2011.04.14.

2011 április 14. | Szerző: ETAMA |

Hol is kezdjem?

Annyi minden történik mostanában, hogy rögzíteni sincs időm. Az az egy azonban biztos, hogy nagyon fáradt vagyok. Pontosabban jól vagyok, de fáradtan.

Munkafronton pörgés ezerrel, de szerencsére megy a dolog, csak nagyon sok. Megmondom őszintén szociális munkát végzek a legkevésbé, inkább pályázati hiánypótlás most a melódia, gyakorlatilag az irodában kushadunk hetek óta, a fejünk meg kocka a sok géptől. Nem bánnám már, ha ügyfelezhetnék, és komolyan nem gondoltam, hogy mostanában ezt fogom mondani.

Hétvégén Pesten voltunk, mert a kisfiamat matek versenyre vittük, meg meglátogattuk Apuékat is.

Természetesen nem is én lennék, ha nem akartam volna még többet belesűríteni a két napba, úgyhogy elmentem bulizni is két gyermekkori barátnőmmel. Meg cipőt néztünk 3! plázában, de nekem semmi nem felelt meg.

Akkor ezek most részletesebben.

A versenyre az uccsó percben, nyelvlógatva értünk be, mert tüntetés vagy mi volt, úgyhogy le volt zárva amerre mentünk volna. Ledobtuk az autót valahol, aztán uccu, rohanás. Pont időben ott voltunk, de a gyerek ki volt akadva, nem is alakított túl nagyot.

A buli hosszas telefonálgatással lett nyélbe ütve, mert hárman hármat gondoltunk az estéről. Én szívem szerint hagytam volna a csudába az egészet, mert nem volt túl korrekt a férjemet a két gyerekkel Apuékra hagyni, miközben én elpályázok. Fordított esetben húztam volna a szám, sokkal jobban, mint férj tette. Még a végén én voltam besértődve, hogy mit rongálja a hangulatomat.

Végül szolíd sminkben, farmerben, könnyű kis blúzocskában, meg magas sarkakon billegtem a barátnőm elé, mert olyan jó dolgom volt, hogy vittek, hoztak. Persze férj ezt is jól megszívta, mert addig nyavalygott, hogy ő nem ihat egy pohár bort sem, hogy taxizhasson nekem, hogy gyorsban elintéztem magamnak a fuvart, de ez sem tetszett neki.

A Mammutba mentünk, megbeszéltük a harmadikkal, hogy ott találkozunk. Az állat alattra fixáltuk a helyet, de én azt ígértem, hogy csörgünk, ha ott vagyunk. Így is tettem, de vette fel. Csesztünk megkeresni a szőrös dögöt, leomlottunk egy padra, és ott vártuk triónk harmadik tagját. Annyira dumáltunk, hogy észre sem vettük, hogy eltelt már vagy fél óra. Épp elkezdtünk aggódni, mikor feltűnt a barátnőnk némiképp zaklatottan, ugyanis a dög alatt állt már vagy egy órája. Megint én kértem ki magamnak az inzultust, hogy tán ajtókitámasztónak használja a telóját. Ja azt?! Egy másik telefont hozott magával. Mondtam neki, így jártál drága, kommunikációs eszközt nem hagyunk így szét.

Aztán nagy viháncolva a JAM-et kerestük, sosem gondoltam volna, hogy a két pesti (környéki) bige mellett én fogok jobban tájékozódni. Miután megtaláltuk, sürgős kávéznivalónk támadt, mert még nem kezdődött el a buli lent, úgyhogy felmentünk az egyik kávézóba. Éjfél után már görbén néztek ránk, úgyhogy lekotródtunk a dizsibe.

Apám, ami ott volt! Én még ennyi embersűrűséget nem láttam egy négyzetméterre esni. Szhörnyhűűű volt. Két tequila után kibírható.

Nem számoltam, hogy hány homokos és olasz volt ott, de meglepően sok az én kis vidéki szórakozásaimhoz képest. Hogy honnan tudom, hogy olaszok voltak? Az egyik elkapta a barátnőmet táncolni, először olaszul csacsogott neki, majd angolul próbálkozott, mire a lüke barátnőm angolul mondta neki, hogy nem tud angolul. Haha!

Megjelenésük jellegzetes: ing, nyakba kötött pulcsi, jólfésültség, olajos tekintet.

A homoszexuális fiúk? Semmi baj velük, kifejezetten aranyosak tudnak lenni, de én tényleg olyan vidékiesen rájuk tudok csodálkozni még mindig.

Nna, szóval lökdösődtünk ott egy ideig, mert táncnak véletlenül sem nevezném eme műveletünket, majd kiültünk a ruhatár mellé, és hajnalig ott dumáltunk. Aztán az autós barátnőmmel még Apuék előtt is lerántottunk egy órácskát, úgyhogy hajnali ötre sikerült is megérkezni.

Reggel nem volt pofám kilencnél tovább aludni, mert beígértem, hogy elmegyünk plázázni. A kicsi nem tartott velünk, ő már nagyon tudja mi a dörgés, ha én akarok valamit venni magamnak. Családunk maradék két férfija elszántan követett, majd egyre lankadtabban. Nem hitték el, hogy egy cipő sem tetszik a közel ezer pár közül, amit sikerült megtekinteni. És nem ésnemésnem! A férjem kilátásba helyezte, hogy megvonja az opciót a cipővásárlásra, ha nem döntök iziben. Összetett kézzel kértem, hogy adjon még egy hetet, hogy hírös városunkat is bejárhassam az ügyben. Kegyesen rábólintott, ennek kimenetelét, majd máskor, ugyanis tegnappal van cipőm.

Apuék ebéddel vártak, de azért a Burger Kingbe bementünk. Én őszintén szólva a kávéért reszkettem…, meg a fagyiért.

Késő délután indultunk haza. Azóta is fáradt vagyok. Bakker! Lehet, hogy nem is a munkától, hanem a „pihenéstől”?!