2011.09.20.

2011 szeptember 20. | Szerző: ETAMA |

Néhány napja nyugiban főztem a konyhában, a Férj túlórázott, Nagyfiam nemtudtamhol, Kismacsó a gép előtt pihentette az iskolában megfáradt agyát.

Azon járt az eszem, hogy milyen nagyon megnőttek a fiúk a nyáron, Kismacsó konkrétan még hízott is, ami marhára ráfért, tekintve, hogy régebben aggasztóan sovány volt. Most barna a bőre, izmos a teste, a szeme kéken világít. Édes, kisfiús bája a múlté, inkább kamasz már, mint kisfiú.

Kicsivel később lihegve megérkezett a Nagy, mert egészségtudatosan mindig gyalog kocog fel a kilencedikre, és ellágyulva néztem, hogy milyen nagyon jó pasi. Magas, nagyon szép arcú, sűrű, sok haja borzas, homok színű, a tarkóján divatosan rövid. A szeme sötét, hihetetlen mélységű. Olyan magas, hogy a fejemet hátra hajtva nézek fel rá. Izmos, nyúlánk testű, a hasizma kockás. Az öltözködésére nagy gondot fordít, de nekem akkor tetszik a legjobban, amikor sallangmentesen, ötletszerűen öltözik fel, mondjuk farmer, fehér trikó, papucs. Nem szeretem, ha kalapozik, vagy öregíti magát hosszú szövetkabáttal.

Később az ágyunkon bohóckodtak, összedugták a fejüket, a szívem néhány ütemet kihagyott a rácsodálkozástól, hogy milyen nagyon-nagyon… szép pillanat, és úgy, de úgy elrohant az idő.