2011.09.24.

2011 szeptember 24. | Szerző: ETAMA |

Túl vagyunk a pénteki tárgyaláson, úgy néz ki két hét múlva ítélet is lesz. Az ember eljut oda, hogy már azt sem bánja mi lesz a vége, csak érjen már oda. Elegem van az ex beadványaiból, az agyalásból, hogy mi legyen rá a válaszom. Nem akarok foglalkozni az egésszel, és tárgyalásra sem szeretnék többé menni.

A tárgyalás. Olyan szintre tudom pörgetni magam, ahogy még a szigorlatok előtt sem tudtam soha. Zakatol a szívem, hallom a vérem dübörgését a fülemben, a végtagjaim zsibbadnak, az ájulásig tudom hergelni magam. Az exre nem tudok ránézni, viszolygok tőle, saját rohadt-nagy kudarcomnak érzem, hogy nem láttam, nem vettem észre rögtön az elején, hogy ő meg én… nem vagyunk egymáshoz valók. Csak egy küldetése lehetett ennek az egésznek: két csodálatos gyermek, meg a tudás bennem, hogy milyen boldogtalanul élni.

Igen. Ahogyan vártuk a bírót a folyosón, és álltunk egymástól jó nagy távolságra, közelebb húzódtam a férjemhez, hogy melegítsen attól a hidegtől, ami megdermeszt, ha ex a közelemben van. Most fogalmaztam meg magamnak először, hogy én mellette soha nem voltam boldog, vagy kiegyensúlyozott. Igaz mindig más fájt a vele töltött tíz év alatt, de nyugalmam csak nagyon rövid időre volt vele, már alig emlékszem, hogy mikor is.

Először az fájt, hogy nem lehettem vele annyit, amennyit szerettem volna. Bújkáltam, hazudoztam a szüleimnek, hogy vele lehessek. Később a sulija miatt csak hétvégén voltunk együtt, a Nagyfiam már megvolt, gyakorlatilag egyedül neveltem. Aztán elköltöztünk egy másik városba hárman, talán akkor jó volt kicsit, de úgy emlékszem, hogy akkor is nagyon sokat voltam kettesben a gyerekkel, mert ő dolgozott. Emlékszem átfélt éjszakákra, amikor a kis három éves kezét szorítottam, hogy erőt merítsek belőle, mert zajokat hallottam az udvarról, megzörrent a redőny.

Aztán átköltöztünk a saját lakásunkba, amit megátkozhatott a belőle kilakoltatott család, mert minden elromlott velünk. Minden, és ennek a romján született Kismacsó. A következő három évre emlékezni sem akarok, mert olyan boldogtalan soha többé nem szeretnék lenni. Nem is értem hogy volt erőm kiszállni belőle, mert nagyon le voltam épülve akkoriban. És még utána hány évnek kellett eltelnie, hogy végleg kilábaljak belőle.

Nem akarom meg- vagy letagadni a tíz év szépségeit és örömeit, de a végső elszámolásban a rossz van felül, és az beborít már mindent… Nem akarok foglalkozni az egésszel.

Valami megkönnyebbülést reméltem a péntek után, de csak halálos fáradtság van rajtam. Nincs az az alvásmennyiség, ami elég most.

Jövő csütörtökön kezdem a tanulást. A családállításost. Már annyira várom. 🙂 Végre valami más. Fel a fejjel!