2011.12.20.

2011 december 20. | Szerző: ETAMA |

 

Nem szeretem, ha a gyerek ilyen mondattal kezdi a beszélgetést: -Van egy jó hírem, meg egy rossz. Melyiket akarod először hallani?

-Azt hiszem ma egyiket sem… Kezdd a rosszal!

-Ma jártam az Igazgatónál.

-Gondolom nem a sporthíreket vitattátok meg.

-Nem, nem azt, de a tesi tanár vitt fel hozzá.

-Gratulálok! Minek köszönhetted a megtiszteltetést?!

-Szekrényt ugrottunk tesi órán, beakadt a lábam, én meg káromkodtam egy cifrát.

-Két hete az énektanárral rúgtad össze a port a fene nagy igazságérzeted miatt, van már szaktanárid és osztályfőnöki figyelmeztetőd is. Mondd! Te nem tudsz uralkodni magadon?!

A gyerek áll a fürdőszoba ajtajában, vállával hanyagul támasztja az ajtófélfát, látszik rajta, hogy kicsit sem rendíti meg a dolog. Egyre vadabbul válogatom a szennyest szín szerint, kevés választ el tőle, hogy ne a fejjel magasabb fiam haját rángassam meg ugyanilyen hévvel. A következő mondat kiveri a biztosítékot.

-Úgy tűnik, hogy indulatkezelési problémáim vannak. Az Igazgatóval egyetértettünk abban, hogy pszichológus segítségére lenne szükségem.

Földhöz vágom a kezemben lévő koszos zoknit, és vészjósló hangon közlöm: -Tudod mire van neked szükséged?! Két nagy büdös frászra, amit nem kaptál meg előbb, hogy kordában tudd tartani magad. A fene essen a demokratikus nevelésembe, hogy nem bírsz a száddal! Azonnal menj a szobádba, látni sem akarlak néhány percig, mert hirtelen nekem is indulatkezelési problémáim akadtak, úgyhogy mindjárt megtéplek!

Nagyfiam kistányérnyi szemeket mereszt, majd hátrálni kezd, nem számított ilyen fúriaságra, de tényleg nem jó pillanatban talált meg az üggyel.

-Beszív-kifúj, beszív-kifúj, megnyugszok -mantrázom magamnak, miközben egy koszos alsót dobok a gépbe.

Azt hiszem kicsit túlzásba estem a véleménynyilvánítási szabadsággal kapcsolatosan, mert a Nagyfiam azt gondolja, amit itthon megtehet, azt bárhol máshol is elfogadják. Szegény Öcsisajt! Lesz miről beszélgetni mostanában, de sajnos saját bőrén is meg kell tapasztalnia, hogy hallgatni néha arany.

Megállok a szobája ajtajában, már jóval higgadtabban. A szemem megpihen rajta: -A jó hírt még nem is mondtad… J