Sírósan, fájósan

2013 június 11. | Szerző: ETAMA |

Végtelenül szomorú vagyok. Olyan gyomorszorítósan, el-elsírósan. Mindezt úgy kell(ene) csinálni, hogy Kismacsó ne vegye észre.

Ma elvették egy álmát, és én vele szenvedek. Azt nem mondom, hogy helyette, mert nagyon-nagyon szenved ő is. Csak nem úgy, ahogyan Belami vagy én szoktam, hanem csendesen, magába fojtósan. Csak ül, olyan öregesen görnyedt tartással, a száját összeszorítja … és én ebbe belepusztulok kicsit. Úgy elvenném, úgy átvenném a csalódását, nem bírom ezt a szótlan bánatot.

Ma eltanácsolták az utánpótlás focitól, mondhatni leépítették. Óvodás kora óta csinálja, heti négy edzése volt, meg a hétvégi meccsek. Az egész eddigi kis élete e körül forgott, és most vége.

Édes Istenem, hogy utáltam ezt az egészet! Nem akartam, hogy sportoló legyen, azt akartam, hogy az éles eszével haladjon előre, és a sport csak kikapcsolódás legyen neki, nem több.
De ő komolyan vette, hitt benne. Akarta, minden edzésre ment, még akkor is, ha a meccsen csak csere volt legtöbbször az elmúlt két évben.
Édesszívem számolt be róla, hogy az edző simán kezdőbe rakja azokat, akik nem is járnak edzésre, Kismacsó meg lehetőséget is alig kap. Csak forrt a vérem, és többször is mondtam a gyereknek, hogy hagyja a picsába az egészet. De nem, azt mondta a tavalyi válogatás előtt is, hogy nem megy el, míg nem küldik. Akkor bent maradt, pedig titkon -talán- reméltem, hogy vége lesz, és kipróbál valami más sportot.

Én most nem számítottam rá, hogy az idei válogatáson elküldik, de ő érezte. Reggel már ébresztés előtt fent volt, de nem mondott semmit nekem. Később Édesszívemtől tudtam meg telefonon, hogy sokáig ült még az ágyában, és neki kimondta, hogy fél tőle: ez az utolsó napja a csapatban.

Délután felhívtam a férjemet, mielőtt hazaértem, hogy tudjam. Rögtön hallottam a hangján, hogy … vége.

Én olyan nehezen tudom ezeket a helyzeteket kezelni, rendesen féltem megérkezni haza. Ezerféleképp lejátszottam magamban, hogy mit kellene mondani a gyereknek, aki első igazán nagy csalódását éli át. Egy olyan gyereknek, aki vér a véremből, de alig ismerem a működését, mert annyira más, annyira megfoghatatlan számomra. Ezért végül … vettem egy tábla Milkát…

Amikor hazaértem, a kezébe nyomtam a csokit, és próbáltam átölelni. Belami hasonló helyzetben belesimul az ölelésbe, esetleg sírni kezd, úgyhogy meg tudom nyugtatni. De Kismacsó más. Ő megmerevedett az öleléstől, és én ettől lefagytam azonnal.
Később bementem a szobájába, beszéltem hozzá, de alig reagált, úgy csinált, mintha a számítógépet figyelné. De a szája összeszorítva, a válla meggörnyedve… és amikor lopva, de dühösen elmorzsolt egy könnycseppet, akkor én elkezdtem sírni nagyon, és majd meghasadt a szívem, hogy nem tudom a terhét átvenni, mert csöndesen szenved befelé.

Kérdeztem tőle, hogy nem törne e, és zúzna szívesen, de azt mondta attól nem lesz jobb.
Azt is kérdeztem tőle, hogy eltitkoljuk e a tágabb család elől ezt az egészet. Csodálkozva nézett rám, hogy ilyet miért találok ki? Mondtam neki, hogy én gyűlölöm, ha sajnálnak. Azt válaszolta, hogy ő is, de ez van.

Olyan végtelenül bölcs volt és komoly, hogy a százfelé tört szívem ezerfelé hasadt tovább, és egy percre átfutott rajtam a lelkek találkozásának törvényszerűsége, miszerint: ebben az életben nemcsak ő tanul tőlem, én is tanulok tőle. Mert ki tudja, hogy előző életünkben ő ki volt nekem, milyen megoldatlan nyűgöt cipeltünk át a mostani életbe, de soha nem adom fel, hogy megértsem őt.

Most el-elbújok, sírok kicsit, mert én így dolgozom fel a fájdalmamat. Kismacsó meg … leült focit nézni.