Nagyon fel vagyok dobódva, mert megint futni voltunk Édesszívemmel. Végre!
Most ne firtassuk, hogy hány perc alatt hány kilométer (amúgy fogalmam sincs), mert csak a mozgás öröme számított. Nagy szó ez, mert rég tudtam magam mozgásra rávenni, a reggeli és délutáni fél-félórás sétát a buszhoz leszámítva (elhagytam a helyi közlekedést 😉 ).
Persze nem is mi lennénk, ha minden simán menne. A végén most is cseréltünk Édesszívemmel, ő elkezdett gyalogolni, én a hiperszuper bicajára ültem. Már majdnem itthon voltunk, mikor a gatyám szárát bekapta a bicaj. Épp le tudtam ugrani róla, de a nadrágom szárát nem eresztette el az a dög. A férjem már a ház előtt járt, én meg még messzebb, mert kerültem egyet. Szóval telefonálnom kellett, hogy jöjjön vissza, és szabadítson ki. Nagyon jót nevettünk. 🙂
Ma -heti szokásomhoz híven- maradtam a virágoknál. Most farmer szoknyával, és kék!!! harisnyával. Egyszerűen rémes volt ez a világoskék harisnya rajtam. Pont olyan típus, mint amit az oviban használtam anno: bordás. Én nem tudom milyen indíttatásból van, de nem hinném, hogy felveszem újra. 🙁
Ezzel kapcsolatosan amúgy is van egy rossz élményem.
Úgy középsős lehettem az oviban, mikor egy reggel a kikészített ruhákból nem vettem a bordás harisnya alá bugyit. Marha rosszul éreztem magam emiatt egész nap, és ma sem értem, hogy miért nem vettem észre még akkor reggel, hogy nem vettem bugyit? Kész elmebaj, hogy mikre emlékszik az ember. Talán ezért csípődött be nálam ez a bordás harisnya (és mert vastag a combom). 😉
Na, gyere csak közelebb!
