Nem vagyok jól pár napja. Hol a fejem fáj, hol a gyomrom. Olyan, mintha valami betegség bujkálna bennem, de eddig még én állnék nyerésre. 😉 Lehet ettől, lehet mástól, de most vannak mélységeim, rengeteget gondolkozok, tűnődök.
Tegnap a fejfájás volt soron, szinte egész nap szenvedtem vele, de csak délután vettem be gyógyszert.
Munka után elmentünk bevásárolni Édesszívemmel, mert Belami is jött haza egy estére, úgyhogy kellett az élelem a kiéhezett kollégistának, meg az öcsikéjének is.
Kint fújt a szél, hűvös is volt, én meg egyre nyűgösebb, alig vártam, hogy hazaérjünk.
Amikor beléptem a lakás ajtaján, egyszerre minden kisimult, olyan volt, mintha a paradicsomba nyertem volna bebocsájtást. Úszott a napfényben az egész lakás, finom meleg volt, és otthon voltunk mind a négyen.
Lehet, hogy mindig ezen ömlengek, de nekem most tényleg ezek a legkedvesebb pillanatok, mert kevés van belőle.
A férjem gyrost csinált a konyhában, én meg bekucorodtam Belami mellé a másik fotelba, és az előtte heverő könyvről faggattam. Épp a tápcsatorna van most soron sok képpel, nagyon érdekes.
Eszembe jutott, hogy pont Belamit tanítottam még nemrég tanulni. (Még alsós korában valamikor. 😉 ) Arra kértem akkor, hogy úgy mondja fel nekem az anyagot, mintha én semmit nem tudnék a dologról. Jó mókának tartotta, én meg tettem a hülyét, mert abból is tanult, ahogyan elmagyarázta nekem.
Később Kismacsónak már ő tanította ezeket a praktikákat, és talán majd átadják a gyerekeiknek is.
Tegnap már egyáltalán nem kellett hülyének tettetnem magam (anélkül is ment a buta nézés), Belami mégis ugyanolyan hévvel magyarázott, mutogatott nekem, mint rég.
Félelmetes ez az egész. Az idő múlása, a hihetetlen változás: ahogy csöppökből felnőtt emberek lesznek. Mondja meg valaki! Mikor történt ez az egész?! Hiszen itt voltam, velük voltam, mégis kipörgött az idő a tenyeremből, mint a homok.
Nem, nem sírom vissza egyik kort sem, mert mindig azt szeretem, ami van. Most épp ezt élvezem. Csak … soha-soha ne érjen véget ez az egész! Lehessek az otthonuk, a gyermekkoruk, a bázisuk, a beszélgető társuk, a megértőjük, az elfogadójuk, a támaszuk, a…, a…, az édesanyjuk. Az életem értelme a CSALÁD. Ők hárman.