Change

2014 április 25. | Szerző: ETAMA |

Mostanában úgy érzem: változom.
Mióta kaptunk egy új kolléganőt, aki közléskényszer gyanús, nincs kedvem beszélgetni. Kicsit olyan, mintha tükröt tartanának elém, hogy én is ilyen vagyok alapjáraton, és nem tetszik, amit látok.
Jobban esik most kicsit csöndben lenni, magamban tartani dolgokat.
Az is lehet amúgy, hogy nehezebben fogadok el új embereket, helyzeteket. Öregszem, vagy mi a szösz. 😉
Ezt támasztja alá az is, hogy könnyen elérzékenyülök. (Jesszusom, de utáltam gyerekként, hogy a nagymamám mindenen elsírja magát!)
Ma ezt olvastam Márqueztől, és nem tudom kiverni a fejemből.
“…Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van velünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el.
Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést.
Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, “sajnálom”, “bocsáss meg”, “kérlek”, “köszönöm” és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz.
Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket. Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked…”

Ezt még délelőtt írtam, azt éreztem, hogy kicsit agyamra ment ez a sírós, esős idő.
Aztán olvasom a Nonó életmód csoportban, hogy az egyik huszonéves társunk, akinek pár hónapos picije van, meghalt. Hirtelen, váratlanul.
Annyira letaglózott ez, meg tegnap egy másik csoportban történt tragédia, hogy nem térek magamhoz. Nem értek semmit, és rettentő igazságtalannak tartom az életet most. Ennek fényében a fenti sorok egyszerűen beleégtek az elmémbe. Minden áldott napon úgy kell élni, mintha az utolsó lenne. Mert soha nem tudhatjuk…
Isten nyugosztaljon Adrienn! 🙁