Ma reggel battyogok az állomás felé, szinte még félálomban, de sebaj, majd felébredek a hosszú sétától. Valahol félúton látom, hogy egy férfi közelít felém, csak szemem sarkában érzékelem, hogy valamit tart a kezében. Ok, gyalogátkelőnél vagyunk, az illető bőre kicsit barnább az átlagosnál, a kezében mappa, bakker!, biztos beteg gyereknek gyűjt, hát persze. Nyitja a száját, de belefojtom a szót: nemérekrárohanok.
Már majdnem elhaladok mellette, mikor hallom, hogy azt rebegi: -Csak azt akartam megkérdezni, hogy hol van a Református Gimnázium?
Lenézek a kezére, egy atlaszt szorongat, valószínűleg az érettségire viszi valakinek.
Atyaúristen az égben! Ekkora egy barmot, aki még ráadásul szociális munkás is. 🙁 Komolyan, nagyon elszégyelltem magam. Gyorsan megmutattam neki, és elnézést kértem.
Gáz, gázabb, annál is gázabb! Ezt hívják itt sztereotípiának. Egyetlen mentségem, hogy a szociális munkás énem is aludt még… Nagyon.