Mikor a terhek súlyának csökkenése nem egyenesen arányos a megkönnyebbüléssel

2014 szeptember 13. | Szerző: ETAMA |

Mikor pár hete erre az időszakra gondoltam, mindig elkapott a frász, hogy ez most akkor majd hogyan?!

Kezdődött a bírósági perrel másodfokon, mert ugye az ex még mindig ott tart, hogy egy egyetemista gyermek tartása kevesebbe kerül, mint egy gimnazistáé, szóval ő a nagykorú gyermekét rokontartás címén fele összegből kívánná támogatni. És ez ment már február óta.
Nem nyerte meg. Majd, ha ráérek sajnálom. Momentán nem érek rá. 😉

Aztán a vizsgák a kozmetikusi szakmámhoz.
Gyilkos volt ráébredni, hogy szokás szerint el.asztam az időt, és már nagyon nagy ütemben kell haladni. Kétségbeejtő volt érezni, hogy nem látom a végét az egésznek, nem tudom összerakni magamnak, hogy mindenben, legalább minimálisan otthon érezzem magam. Végül csináltam magamnak egy tervet, azt tartottam jobbára, úgyhogy úgy mentem el a vizsgára szerdán, hogy lesz, ami lesz.

Jelentem, megcsináltam. Még csak nem is gyengén, vagy rosszul, hanem meglepően jól. Ebben mindenki bízott, kivéve engem.

Ami hátra van még.
Szerdán a gyakorlati rész. Ezt sem kicsinyelném le, de azért nem f.som össze tőle magam bokáig.

Ésss! Arra a napra jön ellenőrzés hozzánk a munkahelyre, mert miért is ne.
Amikor pár hete ezt mondták bent, akkor teljesen kikeltem magamból, hogy b.sszák meg, hogy az év háromszázhatvanöt napjából pont sikerült eltalálniuk a gyakszi időpontját. Megmondtam a közvetlen felettesemnek, hogy az sem érdekel, ha kirúgnak, én akkor is vizsgázni megyek. Tudomásul vette.
Nyilván ettől még a dolgaimnak rendben kell lenniük, és hát annyira nincsenek.
Az a baj, hogy a mi munkánk olyan, amit minimum száz helyre kell adminisztrálni, úgyhogy egy-egy cselekedet végrehajtása nem tart addig, mint utána leírni azt. Rémes. Komolyan, minden családgondozó mellé elférne egy külön, saját bejáratú adminisztrátor. Vagy, kevesebbet kell valódi munkát végezni, és akkor kész lehet az ember a “lepapírozással” naprakészen.

Aztán… Folytassam még?
Csütörtökön (vizsga és ellenőrzés utáni nap) megyünk a Kaáliba. Hm… Ez egy jól eltolt időpont, és lassan ott tartok, hogy már magam sem tudom mit is akarok ott.
Ezen a vonalon kicsit elvesztettem a fonalat.

És akkor a cím.
Én azért abban reménykedtem, hogy amikor majd “tégláról téglára” lekerül a vállamról a súly, akkor egyre jobban és jobban leszek.
Ehhez képest alig éreztem megkönnyebbülést a per után, de ráfogtam arra, hogy a vizsga azért nagyobb falat lesz.
Vizsga óta nem tűnik el a gyomromból a görcs, képtelen vagyok elengedni.
Csütörtökön reggel elmentem dolgozni, eleinte jól voltam, utána délután már olyan fáradt és sírós voltam, hogy csak azon imádkoztam, hogy hazaérjek, mielőtt elkezdek fékvesztetten bőgni. Úgy siettem haza, mint akinek sürgős dolga van a budin.
Aztán megérkeztem, és nem sírtam, elmúlt ez az érzés.
Tegnap ugyanez. Tolult, tolult felfelé a torkomba minden, szinte futva jöttem, de most megálltam az egyik templomnál. Bementem, és nagyon gusztustalan beszélgetést folytattam magamban a felsőbb hatalommal. Megkérdeztem tőle, hogy mégis mi a f.szt akar már tőlem. És azt is, hogy mikor lelek már nyugodalmat, mert elegem van.
Nyilván a válaszok bennem vannak, csak meg kell keresni őket. Talán hamarosan időm is lesz rá…, meg energiám.

Ui: Az én vallásom kicsit sajátos, de az enyém. Én egy erőben hiszek, egy rendező elvben, amit minden vallás másképp nevez, de lényegében mind ugyanaz. Ezért nekem nagyjából mindegy melyik templomba megyek be, sőt nem feltétlenül tartom ezt szükségesnek sem. Inkább azért nagyon jó, mert ott csend van, és arra koncentrálódott a hely, hogy ezek a dolgok valóban megtörténjenek, valóban elbeszélgessünk az Istennel?, a felsőbb rendező hatalommal?, a magunkban lakó istennel?. Azok a falak magukba itták ezt. Számomra ez nem kérdés.