a lábam pihentetését, úgyhogy ma voltam futni. 😉 Nagyon kellett már.
Nem fájt, sőt kimondottan jól ment, mondjuk remélem, hogy holnap is ezt mondhatom majd a dologról, és nem az lesz, hogy lábra sem tudok állni.
Nah, ez amúgy mindenképp a jobbik tulajdonságaim közé tartozik. Ha egyszer valamit a fejembe veszek, azt előbb-utóbb végigcsinálom. Olyan rakkolós vagyok, néha magam is elcsodálkozok ezen. Húzom-nyúzom, de aztán egyszerre ott a vége. Ritkán adok fel valamit, de annak meg oka van. Olyan, ami nem rajtam áll.
És itt most rá is kanyarodhatnék a lombik témára, de ez majd legyen egy másik bejegyzés. Hamarosan…