Az elmúlt hét még elég imbolygós volt hangulatilag, de hétvégére kezdtem már magamra találni. A férjem meg is jegyezte, hogy jó volt már, hogy lehet velem bohóckodni, és végre megint táncolok a vasárnapi takarítás közben. 🙂
Azt hiszem, elmegyünk egy újabb kör lombikra. Még nem tudom pontosan mikor, de kell is még nekem egy kis idő, hogy visszaálljak arra a sínre, ahonnan én már kisiklottam mostanában.
A Kaáliban várnak ránk szeretettel, természetesen figyelembe véve a remek eredményeimet (fú, de utálom ezt már hallani úgy, hogy az eredmény meg 0!!!), meg amúgy is, egyáltalán nem nézek ki annyinak, mint amennyi hivatalosan vagyok.
Ez egyébként nagyon aranyos jelenet volt, mert a doki nagy lendülettel mondta, hogy amíg hármassal kezdődik az évek száma, és én még annyira ráérek, majd belenézett az aktámba a születési évért, és leesett az álla. Hááát…, ezt azért köszi! 🙂
Kicsit késleltetve ugyan, de lassan kezdek felbukni a víz alól. El kellett magamban rendezni egy csomó dolgot, irányba állni, és ez nagyon nehéz meló volt. Nehezítve a tanulás és a vizsga stresszével, egy ilyen autistának, mint én, meg szinte kivitelezhetetlen.
Annyira fel voltam/kicsit még vagyok is borzolódva lelkileg egy csomó minden miatt, hogy nem is láttam az alagút végét. Talán most… átmenetileg akár, de jobb. Ez is valami. 😉