Ma fantasztikusan jó napom van, szóval ennyit a horoszkópról, hogy húzzam meg magam. 😉
Egy nagyon-nagyon kedves barátnőmnél voltam, és gyakorlatilag egy műszakot végigdumáltunk, de úgy folyamatosan. Annyira jó volt totálisan kikapcsolni, remélem ő is nyert az ügyön. 🙂
És akkor a barátságról.
Én kevés embert tartok igaz barátomnak, gyakorlatilag gyorsan össze tudom őket számolni.
Van három gyermekkori barátnőm, elég ritkán találkozunk, de akárhogy is, velük bármit, tényleg bármit meg tudunk beszélni, teljesen mindegy, hogy előtte hónapokig nem is láttuk egymást.
Aztán van az országos barátném, akivel huszonévesen találkoztunk, de amikor beléptem a terembe, ahol felvételiztünk szociális gondozó és ápoló tanfolyamra (17 éve!!!!!), akkor azonnal őt szúrtam ki a tömegből, és ő is azt állítja, hogy akarta, hogy odamenjek, szóval mi azóta elválaszthatatlanok vagyunk.
És még ott van egy másik felnőttkori barátság is, ami egyszerűen úgy alakult, hogy vagyunk egymásnak, olyan természetességgel, mint a belélegzett levegő.
Persze van sok kedves ismerősöm, meg emberek, akikkel biztosan barátok lennénk, ha a virtuális téren kívül rendszeresen összejárhatnánk.
És akkor elérkeztünk egy újabb fejezethez a barátságaim nagy könyvében, ahhoz, amire tegnap is céloztam.
Annyi hasonlóság van az eddigiekhez képest, hogy az első perctől tudtam és éreztem, hogy dolgom van vele, ismerem valamelyik előző életemből.
Eleinte minden simán ment, rácsodálkoztam, hogy mennyire hasonlítunk egymáshoz, totálisan egy rugóra jár az agyunk. Pont azok a témák érdeklik, amik engem, és a depresszív alkatunk is ugyanolyan. Ráadásul eddig mindig fordítva voltunk bekötve: ha én voltam lent, akkor ő bírt húzni felfelé, ha ő ült le, akkor én tudtam energiát adni.
Megosztottunk egymással olyan dolgokat, amikről ritkán beszél az ember. Tudok róla mindent, és ő is tud rólam mindent.
Itthon sokat beszéltem róla, a munkahelyen viszont (egy helyen dolgozunk) titokban tartottuk a barátságunkat. Aztán eljött a pillanat, amikor úgy döntöttünk, hogy ez tovább nem titok.
Azóta kicsit megváltoztak a dolgok. Nem tudom, hogy ettől e, vagy én lettem más, de mostanában sokat küszködünk. Félrement kommunikáció, hisztik, nyűglődések. Szerinte nincs semmi baj, én drámázom túl az egészet. Én úgy érzem sokszor, hogy nem figyel rám, és egyoldalú az egymásra figyelés.
Én nem akarom elhinni, hogy ezt így benéztem, talán tényleg sok az elvárásom felé, hagyni kellene lógni az egészet. Mert a barátnőm szerint ez nem így működik, hogy kijelentem: te a barátom vagy, te meg nem. Szerinte ez az óvodában volt így maximum. A felnőtt létben alakul magától. Vagy így, vagy úgy. Hagyni kell. Hát legyen! 😉