Különbözőek

2015 január 7. | Szerző: ETAMA |

Az előzményekhez tartozik, hogy mindkét fiú református iskolába jár/járt.

Belamit ott keresztelték meg, és igencsak közel került a valláshoz. Ő a mai napig templomba jár, és bár nem látszik rajta, elég stabil hitrendszerrel rendelkezik.

Kismacsó nem hajlandó megkeresztelkedni, és templomba is csak az iskola miatt megy, bár nem lázadozik. Csinálja amit kell, véleményt magától nem mond, meg amúgy sem egy sokbeszédű gyerek.

Édesszívem és én is három lépés távolságot tartunk a vallástól, de hitrendszerünk asszem’ van.
Mindketten katolikus családból származunk, és meg is kereszteltek bennünket. Ettől függetlenül őt és engem is riaszt a mise, vagy legalábbis a katolikus vallás egy-egy területe.
Én amúgy is úgy vagyok összerakva, hogy minden vallásból magamévá tudtam valamit tenni, szóval elég szivárványosan sokszínű a folyton mozgásban lévő hitrendszerem.

Kismacsó azt a feladatot kapta az iskolában, hogy a tízparancsolatból a másodikról írjon a mai emberre vonatkoztatva. (“Ne csinálj magadnak faragott képet és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr, a te Istened, féltőnszerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad- és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik engem szeretnek és az én parancsolatimat megtartják.”)
Erre a férjem kitalálta, hogy családilag is csináljuk meg a feladatot, mindenki külön-külön, majd beszéljük meg egyik este.

Tegnap, vacsora után csináltam mindenkinek mézes-citromos teát, majd körbeülve az asztalt mindenki elolvasta a másik három eszmefuttatását. Nagyon érdekes volt. Nemcsak az irományok, hanem a reagálások.
Másfél órát biztos ment a duma, és ki-ki vérmérséklete szerint kapcsolódott be.
Kismacsót addig érdekelte az egész, míg elolvasta a többiek írását, utána látványosan szenvedett.
Belami tűzbe jött, és bőszen fejtegette először a kérdést, utána már az egész vallást.
Édesszívem inkább figyelt, de nagyon rajta volt a témán.
Én először hallgattam, majd kezdtem belemelegedni, mert hihetetlen ellenállást vált ki belőlem, ha valaki felől azt érzem: meg akar győzni arról, hogy miben és hogyan kell hinnem. És Belami kezdte átlépni ezt a határt. Intelligensen tette ezt, de azonnal ugrottam. Nagyon vérpezsdítő volt, egészen felvillanyozódtam, mire Kismacsó ezzel hűtött le: -Azért remélem nem csinálunk ebből rendszert.
Ránéztünk mindhárman, majd Belami mondta ki: -Szerintem meg tök jó ilyenekről beszélgetni.

Ez már genetika. Mert a környezeti hatások nagyjából ugyanazok. És mégis ennyire különböznek egymástól a fiúk.
Belami lelki beállítottsága az enyémhez hasonlít, Kismacsóé a biológiai apjához.

Azon gondolkodtam utána, hogy mi próbáljuk finomítani, magunkhoz hasonlatossá tenni Kismacsót, de kell e ez? Hogy lehetek biztos abban, hogy az a jó, ahogy én működök? Hogyan lehet biztos az ember bármiben?
Hiszen erről (is) szól a második parancsolat: az ember ne ábrázolja ki Istent, mert akkor úgy érzi ismeri, kiismeri, és ez elbizakodottá, gőgössé teszi a halandót.
Saját hitrendszerem sem lehet annyira kőbe vésett, hogy rákényszerítsem azt bárkire. Meg kell hagynom a másik szabadságát bizonyos dolgokban.

Na, ez a szülők nagy feladata: szabadság korlátokkal. És ez a legnehezebb: jó helyen felállítani a demarkációs vonalakat.
Én még mindig taszigálom, méricskélek: mozgásban vagyunk. 😉