Tegnap anyósomnál kezembe akadt néhány kép, mi voltunk rajta úgy három éve.
Kismacsó akkor épp olyan magas volt, mint én, még kisfiús vonásokkal, szerintem ő változott a legtöbbet.
(Én frufruval, smink nélkül, szörnyen előnytelen ruhában, de ezt hagyjuk is inkább.)
Itthon ránéztem a szárítóra, ahol Kismacsó óvodás törölközője lógott, mert azt használom mostanában a konditeremben az arcom törölgetésére futás közben.
Édes Istenem! Erről meg eszembe jutott Belami vakondos pizsije ugyancsak az oviból, ki tudja hol van az már.
És rám zuhant a felismerés: feldolgozhatatlan, hogy felnőttek. Feldolgozhatatlan az idő gyors múlása, ha a gyerekedről van szó. Meg se próbálkozz vele!
Egyre többször kapod majd azon magad, hogy üveges tekintetedet egy tárgyra fókuszálod, de a fejedben millió kép elevenedik meg az elmúlt időkből, talán pont a azzal a tárggyal kapcsolatosan.
Nem is tudom milyen érzés ez. Nem vagyok tőle szomorú, sem vidám. Inkább olyan hitetlenkedő.
Ilyen az, ha öregszünk? 😉