Kávéházak szelleme

2015 február 22. | Szerző: ETAMA |

Voltunk tegnap fotókiállításon a férjem szülővárosában. Nem volt sok kép, de ahol volt, az nagyon tetszett.

Igényesen karban tartott régi épület, elfogott valami áhítat bent, nagyon szerettem a hely szellemét.
Van ott egy kávéház is, azt muszáj volt kipróbálni. És tényleg finom volt a kávé.

Megmondom őszintén, hogy gyakran álmodozok ilyen kávéházban eltöltött hosszú órákról, esetleg napszakokról. Igazán problémamentes háztartásbeli feleség lennék, ha megengedhetnénk magunknak. Egy hang nélkül foglalnám el magam, és időm tetemes részét könyvtárban és ilyen “hely szelleme” kávéházakban tölteném. Lenne mikor egyedül, és lenne mikor társaságban, mert mindkettőnek megvan a varázsa.

Azt hiszem Tükörrel a barátságunkat az ilyen franciásan eltöltött kávéházas órák tartották össze, és mióta ez nincs, a barátságunk is kezd eltűnni a sűllyesztőben.
Igazából én vagyok a hibásabb, mert ő csak azt csinálja, amit szokott, én meg már nem csinálom, amit szoktam. Nincs kedvem, nem érzem, nem érdekel.
Nekem fontos, hogy egy barátságban legyen kiegyensúlyozás, és érezzük (ő is és én is), hogy mikor kell egy kicsit az egyiknek, máskor a másiknak odatenni magát. Vele kapcsolatosan már majdnem elhitettem magammal, hogy menni fog: mindig én vagyok topon, én viszem, működtetem ezt az egészet. Hát lósz.rt. Annyira azért nem vagyok önzetlen és nem Mártírka Marcella a nevem.
Most megint az megy, mint decemberben, hogy senki nem keresi a másikat, és presztízskérdés: ki bírja tovább? Én bírni fogom, mert van most elég, amin gondolkozhatok, amivel foglalkoznom kell. Sajnálom, mert szükségem lenne rá. De nem érzi. Most sem. Így meg nincs mit mondanom. Ez van.