Az őrizetlenül hagyott elme esetei

2015 március 25. | Szerző: ETAMA |

Na igen, az álmok azok.

Hajnalban álmodok a legintenzívebben, úgy ébredek belőle, hogy percekig a hatása alatt vagyok.
Tegnap valami borzasztó volt, nagyjából sikerült elfelejteni.
Ma a fiúk kicsik voltak, Kismacsó 3-4 év körüli, Belami meg 9-10 éves. Strandra mentünk, a férjem is ott volt. Mi ketten elmentünk valamit keresni, és nagyon eltévedtünk. Egyre idegesebb voltam, hogy a fiúk egyedül vannak, mi meg kerengünk össze-vissza. Olyan erősen éreztem azt a kétségbeesett dühöt, hogy azt elmondani nem tudom.
Végül megleltük a visszavezető utat, és én úgy ébredtem fel ezzel az érzéssel, mint aki víz alól bukkan fel.
Csak azt hagytam meg magamnak ebből, hogy láttam a fiúkat megint olyan idősen. Olyan rég volt, mégis most. És jó volt. Nagyon.

Ahogy most is. És minden egyes nap hálát mondok az Univerzumnak, hogy itt lehetnek, én lehetek az anyjuk, és a férjemet is megtaláltam.
Vajon…

Amúgy cérnaszálon függ a pszichém, vagy mim.