2010.08.06.

2010 augusztus 6. | Szerző: ETAMA |

 Köszönöm a legutóbbi eszmefuttatásomhoz való hsz-okat, szívemből szóltatok. Valóban napokat lehetne a témáról beszélni, és azt hiszem kellene is, hogy az emberek gondolkodjanak ilyesmin, esetleg beszéljenek róla.

Más. Ma reggel nagyon leszerepeltem magam előtt.

Történt, hogy a nagyobbik fiam bulizni ment tegnap. A kulcsát itthon hagyta. Előtte abban maradtunk, hogy itthon alszik, bármilyen későn is ér haza. Ott rontottam el, hogy nem fixáltam le egy időpontot vele, ezért amikor hívtam, hogy mikor jön már, vitába keveredtünk az időpontot illetően. Aztán benyögte, hogy ja, kulcsot, azt nem vitt. Köszike Egyetlenem! Mondtam is neki, hogy rém dühös vagyok, mert feküdnék már le, de bizti össze-vissza fogja cseszni az éjszakámat azzal, hogy megjön, esetleg nem jön időben. A nagy hisztimben ráhagytam, hogy a barátjánál aludjon. (Hihetetlen önző vagyok.)

Persze már akkor bántam az egészet, amikor letettem a telefont, de nem akartam hülyét csinálni magamból.

Aztán felkeltem többször is, nézegettem a telefonomat, hogy hívni kellene, hogy mégis megvárom, de aztán mégsem tettem, mert hátha már alszik.

Reggel én mindig fél hétkor indulok itthonról, kivéve ma, mert esetmegbeszélésre mentem 9-re.

Az volt az ezer szerencse, hogy 7-kor indultam a boltba zsömléért. Kinyitottam az ajtót, és megláttam, hogy valaki ül, illetve félig fekszik a lépcsőn. Egy pillanatra azt hittem valami csöves, de aztán felismertem a fiamat. 

-Te mit csinálsz?-kérdeztem megütközve.

-Nem akartam csöngetni, vártam, hogy valaki kijöjjön.

-De miért te buta?! Mióta ülsz itt?

-Fél hét óta. Már azt hittem lemaradtam rólad. Gondoltam megvárom a következőt.

-De hát… Menj be! Mindjárt jövök, csak hozok zsömlét.

Beszálltam a liftbe, ami sűlyedni kezdett velem, stílszerűen. Annyira haragudtam magamra, hogy az nem igaz. Hát ilyen egy hárpia vagyok én, hogy a fiam inkább a lépcsőházban időzik, minthogy becsengessen?!

Mikor visszaértem bocsánatot kértem tőle. Olyan nagyfiúsan mosolygott rám.

-Nincs semmi baj, nem akartam senkit felébreszteni. Én nem vittem kulcsot, megérdemeltem. Azért annyira nem volt szörnyű.

-Akkor nem azért nem csöngettél, mert egy hárpia az anyád?!

-Nem, nem azért.

Ma még kétszer “esedeztem” a bocsánatáért, a végén már ő volt zavarban. Észre sem vette, hogy már csak az alibi kedvéért csinálom. Mert minden alkalommal a nyakába kapaszkodtam és jól megpuszilgattam. 🙂 (Már egy fejjel magasabb nálam, és még “csak” 16 éves.)