Szívtakarítás

2014 október 25. | Szerző: ETAMA |

Csütörtökön és pénteken olyan csúnya volt az idő, hogy nem hittem el: lesz ez majd jobb.
Bennem is ború volt, mert már megint belemartam valakibe, és itthon is nyűglődtem csak.

Tegnap este valahogy a könyvespolc felé tévedtem, és megláttam a sok családállítós könyvemet. (Ennek az az előzménye, hogy néhány éve a fejembe vettem: én bizony terepauta leszek, mégpedig családállítós. El is mentem néhány ilyen megmozdulásra, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én utam. Édesszívem viszont megrendelte az összes témába vágó könyvet, szóval tartozom neki annyival, hogy átrágom magam rajtuk egyszer, legalább saját okulásomra.)
Szóval levettem egyet, és elkezdtem olvasni. Soha jobbkor. Mert aszongya’: majd minden bajunk okozója, ha a családunkkal nem vagyunk rendben. Legfőképp a szülőkkel.
A depresszióra azt írta, hogy egy üresség érzés, ami főleg az anya hiányát jelöli.
Ok, nem kell mindent készpénznek venni, de ez elgondolkodtatott. Főleg, hogy mostanában előjött bennem egy nagyon destruktív érzés, amiről azt hittem, hogy már rég kinőttem. És bizony emlékeim szerint éppen pont anyámmal kapcsolatosan éreztem ezt elsőként.

Mindenre pontosan emlékszem. Kicsi voltam, úgy 6-7 éves. A szüleim elváltak már, és engem az apukám nevelt. Nagyon hiányzott Anyu és az öcsém is, akit viszont ő nevelt. Mindig hoztak-vittek bennünket, rendszeres volt a kapcsolattartás, de egy kicsit meghasadtam, mert mindig a másik szülő hiányzott, akárhol is voltam. (Asszem’ én ovis korom óta csak egész ritkán merem teljesnek érezni magam és az életem, mert folyton attól félek, hogy mindjárt vége is lesz.)
Szóval nyár volt, és mi a Tiszán fürödtünk. Ott volt Anyu, az új párja (akit mindig is nagyon szerettem), az öcsém, és a mostohatesóm, meg persze én. Talán tudtam már úszni, de az is lehet, hogy nem, mindenesetre Anyu meg a mostohaapám nem engedték, hogy átússzak velük a túlsó partra. Ott kellett maradni a sekély, homokos parton, és én tomboltam. Nagyon dühös voltam, hogy Anyu elmegy nélkülem, és nem tudok ellene tenni. Láttam rajta, hogy elbizonytalanodik egy percre, ettől vérszemet kaptam, de végül mégis elindult. Álltam a parton, és azt kívántam, bár belefulladna. Aztán megijedtem, de bosszút esküdtem. Mikor visszaértek, akkor büntettem órákig, teljesen belelovaltam magam a gőgbe, hogy nem tudtam irányítani, közben meg sajnáltam is, hogy nem tud velem mit kezdeni. Piszok sz.r érzés volt.

Aztán később ez sokszor előjött. Általában olyan emberekkel kapcsolatosan, akikhez valamilyen formában kötődtem, de nem tudtam uralni teljes mértékben őket.
Ilyenkor éreztem a szeretetüket, és ennek szent nevében meg is engedtem magamnak ezt a gusztustalan viselkedést.
Ez egy szörnyen hasadt érzés, mert egyrészről kéjesen lubickolok benne, másrészről meg méreggel teli a kád, szóval fulladozva pancsikolok, és tudom, hogy nem lesz jó vége. De nem tudom ezt irányítani, és ez a legrosszabb az egészben. Visszaminősülök 6-7 éves gyerekké, és olyankor semmivel nincs több belátásom. Nagyon-nagyon rossz és beteges, tudom.

Még Édesszívemmel is megcsináltam az elején, de elég jól viselte, aztán meg elmúlt. Néha-néha a barátnőmmel is volt ilyen, de azok enyhébb lefolyásúak voltak, azt hittem kinőttem. Hát nem, sajnos.

A könyv szerint nagyon fontos, hogy elfogadjuk, és tiszteljük a szüleinket. Így leszünk egészek és teljesek. Ettől pedig további problémák oldódnak megy egyszerre… Azt hiszem jobban beleásom ebbe magam… Ártani nem árt.

És, hogy milyen a sors? Pont ma voltunk ott, ahová a legtöbb kiskori emlékem kötődik. Annyira fura ez…, hogy majd megzakkan az ember, aztán levesz a polcról egy könyvet, majd elmegy oda, ahol minden kezdődött.
Hát vazze’ az ember soha nincs kész! Mindig úton vagyunk. A megérkezés a halál lehet. Azt hiszem.