2010.05.05.
2010 május 5. | Szerző: ETAMA |
Készítettem zsebkendőt, de reménykedtem, hogy semmi megható nem lesz. Utálok nyilvánosan bőgni.
Eleinte jól is ment a dolog, mert volt egy csomó vers, a gyerekek halkan, motyogva hadartak, felét sem hallottam. Szépen hátradőltem, elraktam a zsepit, gyönyörködtem az egyenruhás kisebbik fiamban. 🙂
Aztán gitárkíséret mellett énekelni kezdtek… Nem lehetett sírás nélkül megúszni…
Ami viszont gátat szabott a parttalan bőgésnek az az volt, hogy a gyerek is gyanúsan grimaszolni kezdett. Ez nála a sírást előzi meg. Nagyon megijedtem, hogy bőgni kezd ő is a színpadon, ezért átváltottam vigyorgásba. Nem volt összeegyeztethető a dolog, mert közben a kezem fejével dörgöltem szét a potyogó könnyeimet. 🙂
Megúsztuk! Vége lett a dalnak, én meg nyugtáztam magamban, hogy nem is olyan érzéketlen az én kis macsóm. Pedig nagy fájdalmam volt egy időben, hogy hozzá nem tudok olyan közel kerülni, mint a nagyobbik gyerekhez.
A kicsi csecsemőként sem igényelte a folyamatos testi kontaktust, sírt, hogy tegyem le. Szeretett egyedül szöszögni, csúszott ki az ölemből, mint az angolna, ha mesét olvastam. Aztán kicsit jobb lett, de ő sosem volt velem olyan szimbiózisban, mint a nagy. Elfogadtam, hogy Ő ilyen. Neki a férfiak, fiúk társasága az igazi, hamarabb megosztja apró kis titkait a nevelőapjával, meg a bátyjával, mint velem.
Az anyja én vagyok. Ezt nem lehet elvitatni tőlem, és tegnap abban is megerősödtem, hogy én is fontos vagyok neki. Nagyon… (Nem fogok bőgni, nem fogok bőgni, nem fogok bőgni… 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
Csodálatos dolog lehet az anyaság. 🙂
Miért ne bőgnél?!Amikor olyan jó bőgni is, meg anyának lenni is.Én is kaptam egy egész kosár fehér petúniát a két fiamtól.Ők már nagyok, puszit már csak ilyenkor adnak, de a virágok virítanak majd egészen őszig.