Elmélkedés a határaimról és egyebekről

2014 augusztus 3. | Szerző: ETAMA

Ésss megint ez a blogírási válság van, vagy mi.
Érdekes módon ez többnyire összeköthető a lejtőkkel, már elég sokszor volt ilyen. Valahogy könnyebb csacsogni bármiről, ha minden rendben van. Szerintem.

Meg hát téma sem nagyon van.
Teszem a dolgom, és igyekszem beleverni a fejembe azt a rengeteg információt, amit normál helyzetben a nappali kozmetikus képzésen két év alatt sajátítanak el. Nem könnyű egy hónap alatt. (Magamnak köszönhetem, mert egy évem lett volna rá.)
Eszméletlen nagy parám, hogy diplomával, szakvizsgával elrántanak egy szakmunkás vizsgán. No hiszen, gyönyörű lenne.
Egyébként meg ez az egész arra is jó, hogy rájöttem: remek szakmunkásnak lenni legalább akkora kihívás, mint bármilyen diplomával dolgozónak a saját területén.

Család, munkahely.
Van mindenféle, de egyre többet mérlegelek, hogy mit írhatok le, mit nem. Mi az, ami már a másik szféráját sérti, és mi az, ami még belefér.
Biztosan nem tett jót ennek az egésznek az sem, hogy mostanában több blogtársam is “lebukott”, és bezárta a blogját.
Engem is olvasnak ismerősök, van, akinek én adtam meg az elérhetőségemet ilyen formán, de azt én akartam. Viszont ide tévedhet olyan is, akit nem látnék szívesen. Eddig ez nem foglakoztatott. Most igen.

Azért fogok még jönni. Csupa olyasmivel amit jó szívvel fel tudok vállalni, és amivel senki magánszférájába nem mászok bele túlzottan.

Ugye, hogy nem is olyan könnyű? 😉

2010.03.15.

2010 március 16. | Szerző: ETAMA

 Tegnap este House-t néztünk a férjemmel. Az epizód egy olyan nőről szólt, aki a blog világában élt, de annyira, hogy a való világ teljesen eltörpült a virtuális mellett. Azt mondja a férjem erre:-Na igen, van ilyen…-nemtom’ miről beszél, mert tudtommal Ő NEM OLVASSA A BLOGOMAT. :-I

Amúgy meg én inkább olvasgatni szeretek, mint írni.

Volt egy mondat még a filmben, ami megmosolyogtatott. Azt mondja a blogolós csaj a pasinak: -Írj blogot, hogy megtudjam mit érzel! -nna igen, néha egyszerűbb kiírni magunkból a dolgokat, mint beszélni róla. Férfiaknál ez meg fokozottabban igaz. (Szerintem.)

Más. Nagyon szeretem a lakásunkat. Azt gondolom, hogy a lakhelyeknek van töltése. Pozitív vagy negatív. Meg azt is gondolom, hogy nehéz ezt megfordítani.

A mostani lakásunkban az első percben jól éreztem magam. Bármennyi gond is szakadt a nyakunkba vele, akkor is jó szívvel gondoltam rá. Most is úgy van, hogy kikapcsolódni, pihenni csak otthon tudok igazán.

Akik előttünk laktak benne, boldogok voltak ott. Tudom, mert bár üresen vettük, néhány levél miatt találkoznunk kellett az előző lakóval, és ő mondta. Benézett a teljesen átalakított lakásba, és ábrándosan mondta, hogy de szép, milyen más, és ők mennyire szerettek itt lakni. 🙂

Az első férjemmel egy olyan lakást vettünk, amit elárvereztek a lakók feje fölül. Úgy mentünk megnézni a lakást, hogy ők még ott voltak. Soha nem felejtem el a szemüket. Tudtam, hogy a férfi külföldön egykor jól keresett, aztán inni kezdett, nem volt munkája, eladósodtak. Voltak gyerekek is…

Abban a lakásban mindig baj volt valamivel, a házasságom is véget ért. Persze nem a lakás tehetett róla, de a hely szelleme nem segített a dolgon. Akkor nem gondolkodtam én ezen, de mégis így lehet, mert laktam már pár helyen, és nálam mindig bejött.

Gyermekként egy újonnan épült lakótelep első lakóiként mi alakítottuk a hely szellemét. 🙂

Később egy albérlet, viszonylagos nyugalom, de olyan átmeneti érzés, mert az is volt. Az előző lakók is átmenetileg használták…

Nagy, kertes családi ház, az előző lakó építette, nagyon nem akart kimenni belőle, csak a válása miatt akarta eladni. Nyűgös, vitás hangulat, ez ki is tartott később is. 🙁

Szóval nézd az előző lakókat, aztán vedd meg a  lakást! (“Nézd meg az anyját, vedd el a lányát!” érzésre.) Vagy építs egy újat! 🙂