Change

2014 április 25. | Szerző: ETAMA

Mostanában úgy érzem: változom.
Mióta kaptunk egy új kolléganőt, aki közléskényszer gyanús, nincs kedvem beszélgetni. Kicsit olyan, mintha tükröt tartanának elém, hogy én is ilyen vagyok alapjáraton, és nem tetszik, amit látok.
Jobban esik most kicsit csöndben lenni, magamban tartani dolgokat.
Az is lehet amúgy, hogy nehezebben fogadok el új embereket, helyzeteket. Öregszem, vagy mi a szösz. 😉
Ezt támasztja alá az is, hogy könnyen elérzékenyülök. (Jesszusom, de utáltam gyerekként, hogy a nagymamám mindenen elsírja magát!)
Ma ezt olvastam Márqueztől, és nem tudom kiverni a fejemből.
“…Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van velünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el.
Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést.
Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, “sajnálom”, “bocsáss meg”, “kérlek”, “köszönöm” és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz.
Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket. Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked…”

Ezt még délelőtt írtam, azt éreztem, hogy kicsit agyamra ment ez a sírós, esős idő.
Aztán olvasom a Nonó életmód csoportban, hogy az egyik huszonéves társunk, akinek pár hónapos picije van, meghalt. Hirtelen, váratlanul.
Annyira letaglózott ez, meg tegnap egy másik csoportban történt tragédia, hogy nem térek magamhoz. Nem értek semmit, és rettentő igazságtalannak tartom az életet most. Ennek fényében a fenti sorok egyszerűen beleégtek az elmémbe. Minden áldott napon úgy kell élni, mintha az utolsó lenne. Mert soha nem tudhatjuk…
Isten nyugosztaljon Adrienn! 🙁

2010.03.23.

2010 március 23. | Szerző: ETAMA

 Nem tudom másoknál ez hogy van, de nekem bizonyos zenéktől sírnom kell. Vannak számok, amiket ha meghallok, akkor elszorul a szívem és sírnom kell.

Tegnap mosogatás közben a fülembe dugtam az MP3-at lejátszó telefonomat, zenét hallgattam. Tudom, hogy a Gettó milliomos filmzenében van egy passzus, ami megrígat, mert a Mama jut eszembe róla, aki egy éve ment el. Többnyire kerülöm ezt a bizonyos számot, de most Rá akartam gondolni.

Potyogtak a mosogatóba a könnyeim, csak reménykedtem, hogy nem zavar meg közben senki. Nem akartam magyarázkodni, hogy semmi bajom, csak direkt fájdítom a szívemet. Szerencsém volt, minden családtagom lefoglalta magát, adózhattam néhány percig az emlékeknek.

Lehet, hogy morbid ötlet épp mosogatás közben, de szerintem nem ez a lényeg. A fontos, hogy ez nagyon mélyről jött igény volt és tényleg nagyon őszinte. Nem bírom a kötelező temetőbe járkálást, meg azt, hogy ott illik gyászos arccal tenni-venni, esetleg lehajtott fejjel úgy csinálni, mintha a megboldogultra gondolnánk, közben meg -mondjuk- a bevásárló lista pörög az agyunkban. Persze elfogadom, hogy másnak fontos a temető közege, de én máshogy vagyok bekötve.