2010.08.01.
2010 augusztus 1. | Szerző: ETAMA
Nagyon hiányoztak már. Ez akkor tudatosult bennem, mikor este a kicsi aludni készült, és én felmásztam hozzá a galériás ágyra. Csak oda akartam bújni hozzá, érezni az illatát, úgy mint kisbabakorában. Már félig aludt is, de tartotta a kis hátát, hogy simogassam. Ahogy a kezem a bőréhez ért éreztem, ahogy energia áramlik belém. Nem akartam vámpírkodni, ezért az összes szeretetemet igyekeztem a ujjbegyembe koncentrálni, hogy ne csak kapjak, adjak is. Hihetetlen nyugalom szállt meg ebben az áramlásban, jó volt.
Amúgy nem tudom mi van velem, de a fenti hasonló pillanatokon kívül nem vagyok jól. Vergődöm, mint egy partra vetett hal, és nem értem magam.
Valami hihetetlen felületes síkon szántok. Csak a külsőségek foglalnak le, a minap például egész nap az foglalkoztatott, hogy minek kentem be a körmeimet sárga lakkal, mikor nem is tetszik. Meg aztán be is korlátozta a reggili öltözködést, mert ehhez nem vehettem rózsaszínű trikót. Fusztrált a lábujjaim látványa, alig vártam, hogy haza érjek és lemossam az egész förmedvényt.
Máskor hosszan fárasztom a kolléganőt értekezésemmel a szemceruzákról. Végül megkérdezi, hogy minek az nekem, mikor nem is festem magam. Mondom neki, hogy eddig csak bulira használtam, de ezután ki fogom húzni a szemeimet reggelente, mert öregszem. Elkerekedett szemmel néz rám, aztán legyint, menjek a fenébe az öregedésemmel, mikor a múltkor is tanuló bérletet akartak adni a buszon. 🙂
Jellemző a következő történet is. Péntek. Ketten szöszölünk a kolléganővel az irodában, nem túl nagy lelkesedéssel, hiszen péntek van már. Épp egy iratot iktatok, mikor beviharzik a főnök, a nagy. Becipel egy idős hölgyet, később kiderül, hogy festőnő. Megmutatja az irodát neki -fogalamam sincs miért-, aztán valósággal kicibál bennünket az irodából, hogy menjünk velük kávézni. Az invitálás kellemes is lehetne, ha én dönthetném el, hogy megyek e. De nem. Itt az invitálás parancsot jelent, megadóan zárom az iroda ajtaját.
2010.05.05.
2010 május 5. | Szerző: ETAMA
Készítettem zsebkendőt, de reménykedtem, hogy semmi megható nem lesz. Utálok nyilvánosan bőgni.
Eleinte jól is ment a dolog, mert volt egy csomó vers, a gyerekek halkan, motyogva hadartak, felét sem hallottam. Szépen hátradőltem, elraktam a zsepit, gyönyörködtem az egyenruhás kisebbik fiamban. 🙂
Aztán gitárkíséret mellett énekelni kezdtek… Nem lehetett sírás nélkül megúszni…
Ami viszont gátat szabott a parttalan bőgésnek az az volt, hogy a gyerek is gyanúsan grimaszolni kezdett. Ez nála a sírást előzi meg. Nagyon megijedtem, hogy bőgni kezd ő is a színpadon, ezért átváltottam vigyorgásba. Nem volt összeegyeztethető a dolog, mert közben a kezem fejével dörgöltem szét a potyogó könnyeimet. 🙂
Megúsztuk! Vége lett a dalnak, én meg nyugtáztam magamban, hogy nem is olyan érzéketlen az én kis macsóm. Pedig nagy fájdalmam volt egy időben, hogy hozzá nem tudok olyan közel kerülni, mint a nagyobbik gyerekhez.
A kicsi csecsemőként sem igényelte a folyamatos testi kontaktust, sírt, hogy tegyem le. Szeretett egyedül szöszögni, csúszott ki az ölemből, mint az angolna, ha mesét olvastam. Aztán kicsit jobb lett, de ő sosem volt velem olyan szimbiózisban, mint a nagy. Elfogadtam, hogy Ő ilyen. Neki a férfiak, fiúk társasága az igazi, hamarabb megosztja apró kis titkait a nevelőapjával, meg a bátyjával, mint velem.
Az anyja én vagyok. Ezt nem lehet elvitatni tőlem, és tegnap abban is megerősödtem, hogy én is fontos vagyok neki. Nagyon… (Nem fogok bőgni, nem fogok bőgni, nem fogok bőgni… 🙂
2010.08.06.
2010 augusztus 6. | Szerző: ETAMA
Más. Ma reggel nagyon leszerepeltem magam előtt.
Történt, hogy a nagyobbik fiam bulizni ment tegnap. A kulcsát itthon hagyta. Előtte abban maradtunk, hogy itthon alszik, bármilyen későn is ér haza. Ott rontottam el, hogy nem fixáltam le egy időpontot vele, ezért amikor hívtam, hogy mikor jön már, vitába keveredtünk az időpontot illetően. Aztán benyögte, hogy ja, kulcsot, azt nem vitt. Köszike Egyetlenem! Mondtam is neki, hogy rém dühös vagyok, mert feküdnék már le, de bizti össze-vissza fogja cseszni az éjszakámat azzal, hogy megjön, esetleg nem jön időben. A nagy hisztimben ráhagytam, hogy a barátjánál aludjon. (Hihetetlen önző vagyok.)
Persze már akkor bántam az egészet, amikor letettem a telefont, de nem akartam hülyét csinálni magamból.
Aztán felkeltem többször is, nézegettem a telefonomat, hogy hívni kellene, hogy mégis megvárom, de aztán mégsem tettem, mert hátha már alszik.
Reggel én mindig fél hétkor indulok itthonról, kivéve ma, mert esetmegbeszélésre mentem 9-re.
Az volt az ezer szerencse, hogy 7-kor indultam a boltba zsömléért. Kinyitottam az ajtót, és megláttam, hogy valaki ül, illetve félig fekszik a lépcsőn. Egy pillanatra azt hittem valami csöves, de aztán felismertem a fiamat.
-Te mit csinálsz?-kérdeztem megütközve.
-Nem akartam csöngetni, vártam, hogy valaki kijöjjön.
-De miért te buta?! Mióta ülsz itt?
-Fél hét óta. Már azt hittem lemaradtam rólad. Gondoltam megvárom a következőt.
-De hát… Menj be! Mindjárt jövök, csak hozok zsömlét.
Beszálltam a liftbe, ami sűlyedni kezdett velem, stílszerűen. Annyira haragudtam magamra, hogy az nem igaz. Hát ilyen egy hárpia vagyok én, hogy a fiam inkább a lépcsőházban időzik, minthogy becsengessen?!
Mikor visszaértem bocsánatot kértem tőle. Olyan nagyfiúsan mosolygott rám.
-Nincs semmi baj, nem akartam senkit felébreszteni. Én nem vittem kulcsot, megérdemeltem. Azért annyira nem volt szörnyű.
-Akkor nem azért nem csöngettél, mert egy hárpia az anyád?!
-Nem, nem azért.
Ma még kétszer “esedeztem” a bocsánatáért, a végén már ő volt zavarban. Észre sem vette, hogy már csak az alibi kedvéért csinálom. Mert minden alkalommal a nyakába kapaszkodtam és jól megpuszilgattam. 🙂 (Már egy fejjel magasabb nálam, és még “csak” 16 éves.)
Oldal ajánlása emailben
X