Közelítünk a hét végéhez, ilyenkor már eléggé el vagyok fáradva. Természetes, hogy ilyenkor vannak a legeszementebb agyalásaim. Most épp a vallásról.
Olvastam egy könyvet. Dan Brown: Az elveszett jelkép. (Tudjátok, ő írta a Da Vinci kódot.) Nem fogom lelőni a poént, de azért azt elmondom, hogy voltak benne érdekes gondolatok. Mondjuk nekem érdekesek, mert egy csomó mindent kimondott helyettem.
Katolikusnak kereszteltek, de nem gyakoroltam a vallást, kisdobos, meg úttörő voltam. 🙂 Szegény dédim azt még kijárta, hogy az öcsémmel meg legyünk keresztelve, de mást sem ez ügyben. Sóhajtozott is a templomban sokat, hogy elfordult a családja az Istentől.
Aztán egy nyáron, talán még általános iskolás voltam, segítettem neki a templomban pakolászni. Annyira boldog volt. Engem meg megfogott a templom hűvös csendje, áhítat vett erőt rajtam. Ez egészen az első miséig tartott… Nevetségesnek tartottam az egészet, különösen a papot, aki olyan volt, mintha pogány szertartást végezne. Ez nem az én világom, nekem a hitem intim dolog.
Így kerülgettük egymást -a vallás meg én-, de nem kerültünk igazán közel egymáshoz. Meg aztán nem is agyalásztam én ezen, hisz 19 évesen már anya voltam, volt elfoglaltságom bőven.
Az idő szaladt, jött a második fiam, meg életem pocsék időszaka: a válás. Egyre többször gondoltam arra, hogy miért pont velem történik mindez.
Aztán úgy alakult, hogy egy református egyetem főiskolai karán tanultam ki a szociális munkát -már amennyire ezt a hivatást tanulni lehet-. Szerettem a reggeli áhítatokat, mert egy-egy jó lelkész meg tudott érinteni a mondandójával, és a Bibliát is közelebb hozta. (Meg rövid is volt. :-))
De még mindig azt éreztem, hogy sok nekem az Ótestamentum dörgedelmes, bosszúálló Istene, meg émelyít Jézus is -bocs!-.
Aztán találkoztam a Férjemmel, és hirtelen egy csomó minden értelmet nyert.
Katolikus templomban esküdtünk, de a vallás megint lekerült nálam a napirendről, minden olyan rendben volt.
Aztán… a többit tudjuk. Alapjaiban rendült meg a világ.
Mostanában megint gondolkodtam ilyesmin. Meg olvastam.
Albert Einstein azt mondta: “Valóban létezik az, ami számunkra megközelíthetetlen. A természet titkai mögött mindig marad valami finom, érinthetetlen és megmagyarázhatatlan. Ennek az értelmünket meghaladó erőnek a mindenekfeletti tisztelete az én vallásom.”
“Mindannyiunknak van teremtője. Más nevet és arcot adunk neki, máshogy imádkozunk hozzá, de Isten univerzális állandó az ember számára. Isten a mi közös szimbólumunk… az élet azon misztériumainak jelképe, amelyeket nem értünk.” (Dan Brown)
A könyv érdekes megközelítéssel beszél Istenről. Azt állítja Isten mi magunk vagyunk. (Bár Jézus is mondta: “az Isten országa tibennetek van”).
Ismerd meg önmagad! Ez lenne hát a kulcs? Hát hiába várunk a második eljövetelre? Nem! A második eljövetel az lesz, mikor az emberek végre “felébrednek”, és saját értelmük templomát építgetik majd. MINDEKI! Muszáj lesz, mert máskülönben elpusztítjuk a bolygónkat és mindent.
2010.08.05.
2010 augusztus 5. | Szerző: ETAMA
Olvastam egy könyvet. Dan Brown: Az elveszett jelkép. (Tudjátok, ő írta a Da Vinci kódot.) Nem fogom lelőni a poént, de azért azt elmondom, hogy voltak benne érdekes gondolatok. Mondjuk nekem érdekesek, mert egy csomó mindent kimondott helyettem.
Katolikusnak kereszteltek, de nem gyakoroltam a vallást, kisdobos, meg úttörő voltam. 🙂 Szegény dédim azt még kijárta, hogy az öcsémmel meg legyünk keresztelve, de mást sem ez ügyben. Sóhajtozott is a templomban sokat, hogy elfordult a családja az Istentől.
Aztán egy nyáron, talán még általános iskolás voltam, segítettem neki a templomban pakolászni. Annyira boldog volt. Engem meg megfogott a templom hűvös csendje, áhítat vett erőt rajtam. Ez egészen az első miséig tartott… Nevetségesnek tartottam az egészet, különösen a papot, aki olyan volt, mintha pogány szertartást végezne. Ez nem az én világom, nekem a hitem intim dolog.
Így kerülgettük egymást -a vallás meg én-, de nem kerültünk igazán közel egymáshoz. Meg aztán nem is agyalásztam én ezen, hisz 19 évesen már anya voltam, volt elfoglaltságom bőven.
Az idő szaladt, jött a második fiam, meg életem pocsék időszaka: a válás. Egyre többször gondoltam arra, hogy miért pont velem történik mindez.
Aztán úgy alakult, hogy egy református egyetem főiskolai karán tanultam ki a szociális munkát -már amennyire ezt a hivatást tanulni lehet-. Szerettem a reggeli áhítatokat, mert egy-egy jó lelkész meg tudott érinteni a mondandójával, és a Bibliát is közelebb hozta. (Meg rövid is volt. :-))
De még mindig azt éreztem, hogy sok nekem az Ótestamentum dörgedelmes, bosszúálló Istene, meg émelyít Jézus is -bocs!-.
Aztán találkoztam a Férjemmel, és hirtelen egy csomó minden értelmet nyert.
Katolikus templomban esküdtünk, de a vallás megint lekerült nálam a napirendről, minden olyan rendben volt.
Aztán… a többit tudjuk. Alapjaiban rendült meg a világ.
Mostanában megint gondolkodtam ilyesmin. Meg olvastam.
Albert Einstein azt mondta: “Valóban létezik az, ami számunkra megközelíthetetlen. A természet titkai mögött mindig marad valami finom, érinthetetlen és megmagyarázhatatlan. Ennek az értelmünket meghaladó erőnek a mindenekfeletti tisztelete az én vallásom.”
“Mindannyiunknak van teremtője. Más nevet és arcot adunk neki, máshogy imádkozunk hozzá, de Isten univerzális állandó az ember számára. Isten a mi közös szimbólumunk… az élet azon misztériumainak jelképe, amelyeket nem értünk.” (Dan Brown)
A könyv érdekes megközelítéssel beszél Istenről. Azt állítja Isten mi magunk vagyunk. (Bár Jézus is mondta: “az Isten országa tibennetek van”).
Ismerd meg önmagad! Ez lenne hát a kulcs? Hát hiába várunk a második eljövetelre? Nem! A második eljövetel az lesz, mikor az emberek végre “felébrednek”, és saját értelmük templomát építgetik majd. MINDEKI! Muszáj lesz, mert máskülönben elpusztítjuk a bolygónkat és mindent.
Mondom, hogy nagyon fáradt vagyok. Bocs!
Oldal ajánlása emailben
X