Mikor a terhek súlyának csökkenése nem egyenesen arányos a megkönnyebbüléssel

2014 szeptember 13. | Szerző: ETAMA

Mikor pár hete erre az időszakra gondoltam, mindig elkapott a frász, hogy ez most akkor majd hogyan?!

Kezdődött a bírósági perrel másodfokon, mert ugye az ex még mindig ott tart, hogy egy egyetemista gyermek tartása kevesebbe kerül, mint egy gimnazistáé, szóval ő a nagykorú gyermekét rokontartás címén fele összegből kívánná támogatni. És ez ment már február óta.
Nem nyerte meg. Majd, ha ráérek sajnálom. Momentán nem érek rá. 😉

Aztán a vizsgák a kozmetikusi szakmámhoz.
Gyilkos volt ráébredni, hogy szokás szerint el.asztam az időt, és már nagyon nagy ütemben kell haladni. Kétségbeejtő volt érezni, hogy nem látom a végét az egésznek, nem tudom összerakni magamnak, hogy mindenben, legalább minimálisan otthon érezzem magam. Végül csináltam magamnak egy tervet, azt tartottam jobbára, úgyhogy úgy mentem el a vizsgára szerdán, hogy lesz, ami lesz.

Jelentem, megcsináltam. Még csak nem is gyengén, vagy rosszul, hanem meglepően jól. Ebben mindenki bízott, kivéve engem.

Ami hátra van még.
Szerdán a gyakorlati rész. Ezt sem kicsinyelném le, de azért nem f.som össze tőle magam bokáig.

Ésss! Arra a napra jön ellenőrzés hozzánk a munkahelyre, mert miért is ne.
Amikor pár hete ezt mondták bent, akkor teljesen kikeltem magamból, hogy b.sszák meg, hogy az év háromszázhatvanöt napjából pont sikerült eltalálniuk a gyakszi időpontját. Megmondtam a közvetlen felettesemnek, hogy az sem érdekel, ha kirúgnak, én akkor is vizsgázni megyek. Tudomásul vette.
Nyilván ettől még a dolgaimnak rendben kell lenniük, és hát annyira nincsenek.
Az a baj, hogy a mi munkánk olyan, amit minimum száz helyre kell adminisztrálni, úgyhogy egy-egy cselekedet végrehajtása nem tart addig, mint utána leírni azt. Rémes. Komolyan, minden családgondozó mellé elférne egy külön, saját bejáratú adminisztrátor. Vagy, kevesebbet kell valódi munkát végezni, és akkor kész lehet az ember a “lepapírozással” naprakészen.

Aztán… Folytassam még?
Csütörtökön (vizsga és ellenőrzés utáni nap) megyünk a Kaáliba. Hm… Ez egy jól eltolt időpont, és lassan ott tartok, hogy már magam sem tudom mit is akarok ott.
Ezen a vonalon kicsit elvesztettem a fonalat.

És akkor a cím.
Én azért abban reménykedtem, hogy amikor majd “tégláról téglára” lekerül a vállamról a súly, akkor egyre jobban és jobban leszek.
Ehhez képest alig éreztem megkönnyebbülést a per után, de ráfogtam arra, hogy a vizsga azért nagyobb falat lesz.
Vizsga óta nem tűnik el a gyomromból a görcs, képtelen vagyok elengedni.
Csütörtökön reggel elmentem dolgozni, eleinte jól voltam, utána délután már olyan fáradt és sírós voltam, hogy csak azon imádkoztam, hogy hazaérjek, mielőtt elkezdek fékvesztetten bőgni. Úgy siettem haza, mint akinek sürgős dolga van a budin.
Aztán megérkeztem, és nem sírtam, elmúlt ez az érzés.
Tegnap ugyanez. Tolult, tolult felfelé a torkomba minden, szinte futva jöttem, de most megálltam az egyik templomnál. Bementem, és nagyon gusztustalan beszélgetést folytattam magamban a felsőbb hatalommal. Megkérdeztem tőle, hogy mégis mi a f.szt akar már tőlem. És azt is, hogy mikor lelek már nyugodalmat, mert elegem van.
Nyilván a válaszok bennem vannak, csak meg kell keresni őket. Talán hamarosan időm is lesz rá…, meg energiám.

Ui: Az én vallásom kicsit sajátos, de az enyém. Én egy erőben hiszek, egy rendező elvben, amit minden vallás másképp nevez, de lényegében mind ugyanaz. Ezért nekem nagyjából mindegy melyik templomba megyek be, sőt nem feltétlenül tartom ezt szükségesnek sem. Inkább azért nagyon jó, mert ott csend van, és arra koncentrálódott a hely, hogy ezek a dolgok valóban megtörténjenek, valóban elbeszélgessünk az Istennel?, a felsőbb rendező hatalommal?, a magunkban lakó istennel?. Azok a falak magukba itták ezt. Számomra ez nem kérdés.

Hullámvasút

2014 június 12. | Szerző: ETAMA

Hullámvasút van, az van.

Tegnap este elkezdtem újra futni. Ez volt a fent. Marha jólesett.
Mivel hónapok óta nem mozogtam rendszeresen, futni meg még régebben nem futottam, így úgy döntöttem, hogy újra kell építeni az egészet, mert különben magamra próbálom erőltetni, hogy mindjárt 30 percet fussak egyben, mint rég, utána meg nem megyek többet.
Szóval előkerestem ezt az “első öt kilóméterem” edzéstervet, és belefogtam. 🙂 Amúgy ez volt az egyik tervem. 😉

Jaj, annyira jó volt! Sikerült a város közepén, majdnem egyedül lenni egy hatalmas füves pályán, este fél kilenc magasságában. Élveztem, na!
A férjem biciklizett addig egy nagyot a városban, aztán a pálya szélén várt, és együtt mentünk haza. Én gyalog voltam, és azzal szórakoztam, hogy toltam a biciklivel együtt őt, és jó sokára vettem észre, hogy a féken van a lába. Olyan jót nevettünk, tele volt a vérem endorfinnal a futástól, a végén alig bírtam elaludni éjfél körül.

Ma meg…
Azt éreztem a munkahelyen, hogy fel kellene állni, és hazajönni. Onnan örökre.
Augusztus elsején lesz 8!!! éve, hogy ott vagyok. Sok, rengeteg. Szociális munkát egy helyen nem szabadna ennyi ideig csinálni. Törvénybe kellene iktatni, hogy az ilyen nehezen mozduló, lusta disznónak, mint én, ne legyen más lehetősége, mint a változtatás.
Pedig, ezt már megbeszéltem magammal, hogy most más a prioritás, ezért nyugodni kell.

Bizony! A leendő, új szakmám.
Csak! Annyi energiát leszív egy átlag nap a munkahelyen, hogy sokszor nincs kedvem ahhoz sem, ami pedig annyira érdekel.

Jellemző.
Talán kedden volt, hogy valami megbeszélésen voltunk, és én nem számítottam rá, hogy 120 percnél is tovább leszünk ott, úgyhogy már a 60. perc után csúszkáltam a széken fel, meg le, és úgy éreztem, hogy lábrázós sikítógörcsöt kapok, ha még egy percekig tartó körmondatot kell végighallgatnom a nagy semmiről. Nem megy, nem bírom.
Erre kiszúrtam a kolléganőm vállán egy hatalmas komedót (nah jóvan’ egy mitesszert), és azon kezdtem morfondírozni, hogy én azt hogy kitisztítanám, ha lenne két steril kendőm, meg fertőtlenítőm épp. Óh yes! Ez már… a vég?

Közben nem álmodozok arról, hogy én az új szakmámmal bármit is tudnék kezdeni nagy hirtelenjében, mert belelóg a bilibe a kezem mindjárt, és fel is ébredhetek akár. Ez nem túl jó érzés, de akkor sem bánom, hogy elkezdtem. Hátha mégis jön majd valami…, elvégre soha nem tudhatja az ember…

Baba téma? Ezt most inkább hagyjuk. Majd visszatérek rá máskor.:-(

Jah, és megint bíróság, mert az exem természetesen fellebbezett az elsőfokú ítélet ellen Belami tartásával kapcsolatosan. Annyira végtelenül unom már. 🙁
Úgysem nyeri meg másodfokon sem, de akkor is elegem van belőle, meg a smucigságából.
Én a helyében összetenném a két kezem, és a seggemen pörögnék örömömben, hogy a kölyköm orvosira jár, és szépen halad, és nekem ezért alig kellett tennem bármit is, nem a bíróságra rohangásznék, hogy szaros pár ezer forinttal kevesebbet fizessek. Váááh! Ez a lent.

Jöhetne megint egy fent. Hosszan, nagyon hosszan. 😉

Olaszos vacsorához (nekem holnapi ebéd) készülődve. A lényeg a sok zöld oregánó. A konyhában nevelgetem cserépben, az erkélyt nem bírja. Nagyon finom lett a bolognai spagetti vele.

Hogy ez hogy jön a fentiekhez? Sehogy. Csak úgy eszembe jutott a végére. Meg mert lefényképeztem. 😉

2011.10.07.

2011 október 7. | Szerző: ETAMA

Ma volt ítélehírdetés a gyermektartási perrel kapcsolatosan.

Minden egyes pontban az én “kívánságom” teljesült. 🙂

Boldog voltam, mindösszesen egy órát.

Következő napirendi pontunk: fellebbez e az ex? Mehet a körömrágás tovább. 🙁

Azé’ jól vagyok, csak fáradtan. Ma volt egy nagy rendezvény is a munkahelyemen, úgyhogy kicsit sok volt ez összességében. Azt hiszem a párnámba dőlök hamarosan, és holnap mindent szebbnek látok majd. 🙂

Szép estét Mindenkinek!