2010.06.24.

2010 június 24. | Szerző: ETAMA |

 Illetve van változékony hangulat, hisztik, nyűgösség, vihogás. Mondom, hogy kiszámíthatatlan.

A gyerek nagy kincs. Az enyémek különösen. Annyira érzik, hogy mi van, nem kell semmit mondanunk. A kicsi bújik -pedig nem bújós-, meg csinál olyanokat, hogy muszáj nevetnem. Két napja azzal szórakozott, hogy meglepetés címén hol az egyik, hol a másik ajtóban tűnt fel a szobánkban -két ajtó nyílik a szobánkból-, mindezt olyan gyorsan, hogy nem is értettem hogyan csinálja. Teljesen olyan volt, mintha kettő lett volna belőle. Nevettem, pedig előtte sírhatnékkal küszködtem.

A nagy is kujtorog körülöttem, szóval tart, mesélget. Vele veszekedtem két napja, mert kamasz a lelkem, azt hiszi körülötte forog a világ. Meg kell értenie, hogy sajnos nem.

Férjjel szétcsesszük egymás idegrendszerét, de tudjuk mindketten, hogy ezt most be kell nyelni, ez van.

Múlt csütörtök óta dolgozok, eddig minden rendben ment. Annyira nem gáz, mint gondoltam, az idő is telik vele.

Pénteken a férjem csapatépítésre megy, amolyan “iszunk-hányunk-belefekszünk” móka nagy evészettel. Szombaton jön csak, tehát egy nap, egy éjszaka egyedül. (A gyerekek is elmennek az apjukhoz.) A barátnőm csalogat, hogy menjek el hozzájuk, de még nem döntöttem. Az egyik pillanatban mennék, a következőben egyedül lennék legszívesebben.

A fentiek értelmében áll a bevezetőben foglalt mondat: az van, hogy nincs semmi. 🙁