2011.05.18.

2011 május 18. | Szerző: ETAMA |

 

Múlt hét programja volt egy kétnapos továbbképzés is Budapesten. Az első napon előadások tömege volt soron, merő unalom. A második napon szekciókba lehetett jelentkezni, én a táncterápiát választottam. Persze volt sokkal húsbavágóbb témában is ülés (pl. iskoláztatási támogatással kapcsolatos mizéria), de én azért sem választottam olyat. Úgy gondoltam az az élvezet nekem is jár, hogy végre azt csináljam, ami érdekel is. Nem bántam meg.

A vezetőnk annyira nem nyerte el a tetszésemet, mert nem bírom az ilyen negédes, öreg macskákat. A szája mosolyog, a szeme meg teljesen mást mond.

Szakmailag azonban nem lehetett belekötni, jól összerakta azt az 1-2 órát.

A zene folyamatosan szólt, mi meg feladatokat kaptunk, amiknek a lényege a tánc volt. Közben, ha figyelt az ember, egy csomó mindenre rájöhetett magával, meg másokkal kapcsolatosan is.

Egy idő után teljesen kisimult az idegrendszerem, és minden apró jelt magába fogadott. Figyeltem magamat, figyeltem másokat. Hihetetlenül rövid idő alatt tisztába jöttem számomra teljesen idegen emberek reakcióival, alapvető tulajdonságaival. Mindezt úgy, hogy táncoltunk.

Egy ilyen kicsi csoporton belül szinte azonnal látszott, hogy ki kivel szimpatizál jobban, kihez nem ér szívesen.

Furcsa volt megállapítani magamról, hogy nem szeretem a mély szemkontaktust ilyen hirtelen, és hogy szociális munkásként! nehezen hiszem el magamról, hogy jó támasz vagyok.

Azt is ellentmondásként éltem meg, hogy én viszont nagy biztonsággal rá merem bízni magam a másikra, pedig ennél sokkal bizalmatlanabbnak gondoltam magam.

Rájöttem, hogy szívesen tanulnék és csinálnék valami ilyesmit, mert a jelenlegi munkámban egyre kevesebb örömet lelek, sőt vannak napok, mikor kifejezetten gyűlölöm. Asszem’ kiégtem, de úgy rendesen.

Szóval ez is lehet egy opció a jövőre nézve, csak kicsit nagyobb lendülettel kellene keresni a lehetőséget erre.