2011.05.23.

2011 május 23. | Szerző: ETAMA |

 

Nem az bánt amiért megyünk, hanem ahogyan megyünk. Gyakorlatilag nem állok szóba az ex férjemmel, mióta a keresetét kézhez kaptam. Nem düh ez, hanem valami mérhetetlen nagy csalódás, amit egyszerűen nem tudok megemészteni.

Amit ellenem tett, azt mindig kezeltem valahogy, de azonnal beadtam a válópert, amint azt láttam, hogy már a gyerekekre sincs tekintettel. Most is azt érzem, hogy valamilyen formában ellenük (is) tempóz, és erre nincs bocsánat.

Az már csak hab a tortán, hogy a keresetbe beleírt mindent, de mindent, amit bizalmasan mondtam el neki, és homlokegyenest mást állít, mint ami az igazság.

Rá kellett jönnöm, hogy ez az árulás sokkal jobban fáj, mint az, amit férjként elkövetett. Mert mostanában, ha a barátom nem is volt, de ápoltunk egy egészséges kapcsolatot, ami a közös gyermekeinkért volt. Ebbe az is belefért, hogy szóba kerüljön néhány olyan dolog is, ami rólunk szól, az új életünkről. Soha nem gondoltam volna, hogy mindezt majd egy keresetben látom leírva, némileg nyakatekerten, más beállításban. Egy világ omlott össze bennem, és számomra azóta megszűnt létezni.

Az, hogy milyen stresszes vagyok a szerda miatt, az csak két napja tudatosult bennem, mert eddig lenyomtam, kitakarítottam a tudatom tetejéről.

Még ma reggel is elég jól üzemeltem, de aztán a férjem telefonon elkezdett erről beszélni, és én azóta sokkos állapotba kerültem. Jó lenne egyet sírni, hisztizni, őrjöngeni, de itt most nincs hol, meg szétkenem a szemfestékemet is. Marad hát ez a kétségbeejtően rossz érzés bennem, meg az, hogy kapar a torkom a visszafojtott indulatoktól. Egyetlen vigaszom, hogy leírtam ide, ettől kicsit jobb.

Szebb napot mindenkinek!